Szimpatizánsaink körében voltak olyanok, akik azt mondták, hogy a június 3-i Hősök Napja helyett a „trianoni gyásznapról” (június 4.) kellett volna megemlékezni. Ezek a barátaink még mindig annak a hazug és céltudatos romboló propagandának a hatása alatt állnak, amit a degenerált és cselekvésképtelen arisztokrácia terjesztett a Horthy-rendszer kezdetén (és ami azóta is visszatérő önsajnáltató ideológia). A szimpatizánsok véleménye még nem lett volna ok arra, hogy a trianoni gyalázattal foglalkozzunk, de mostanában járt két csoportunk Erdélyben (az egyik 10 napot, a másik három napot töltött el ott), és a veszteség nagysága mély hatást gyakorolt rájuk.
Június 4 valójában nem más, mint a magyarság gyávaságának, gyengeségének és butaságának demonstratív napja. Ezen a napon meghozott trianoni diktátum valójában azt deklarálta, hogy a magyarság, mint nemzet, nem is létezik. Rendkívül szomorú, de ez a deklaráció valós tényekre épült. 1918-ban Magyarország helyzete jónak nevezhető. Döntő vereségeket a frontokon nem kellett elszenvednie, a hadsereg morális állapota ezért nem volt rossz. Az ipar képes volt a haditermelés fokozására, élelmiszerhiány nem volt. Oroszország kilépett a háborúból, így a háborús helyzet is sokat javult.
Németország súlyos vereséget mért a francia-angol hadseregre, az osztrákok is keményen tartották magukat az olasz fronton. Az nem állítható, hogy a győzelem közel volt, de az tény, hogy az Antant hatalmak semmivel sem voltak jobb helyzetben. A kifáradás jelei minden országban láthatóvá váltak, Franciaország az összeomlás határán állt.
A nemzetközi zsidó bankármaffia és a szabadkőműves összeesküvés azonban nem engedhette meg, hogy a két bázisországuk – Franciaország és Anglia – a zűrzavar és az anarchia állapotába kerüljön, ezért a Központi hatalmak meggyengítése érdekében azok zsidóságát és a szabadkőműves páholyok tagságát utasította a fellazító tevékenység fokozására, és a társadalmak aljából, a söpredékből verbuválódott bolsevisták támogatására.
Gondjaik egyedül csak Magyarországgal voltak, mert az őket feltétel nélkül kiszolgáló magyar arisztokrácia ellenére nem tudták meghatározni a magyarság reakcióit. A közel egymillió beözönlött zsidóság döntő többsége még alárendelt helyzetben volt, rájuk, mint tömegre nem számíthattak. Egyetlen megoldás kínálkozott számukra: a degenerált arisztokrácia és a cion-bolsevista őrültek szövetségének a támogatása.
A magyar főúri osztály elzsidósodása közismert volt. Az egész ország azokról a botrányokról beszélt, melyet az arisztokraták és földbirtokosok követtek el Maison Frida luxus-kuplerájaiban, és az Orfeumban, valamint más zsidó tulajdonú bűn- és szerencsejáték barlangokban. Eladósodásuk a zsidó uzsorások irányában már katasztrofális méreteket öltött.
A bolsevista sejtekkel az összeesküvőknek semmi gondjuk nem volt, hisz ők hozták létre mindegyiket, és ők biztosították működésük pénzügyi alapjait. Lényegében zsoldosaik voltak. A két pénzügyileg tőlük függő társaság – az adós és a zsoldos – felhasználása a cél érdekében teljességgel logikus volt (és mint a későbbiek bizonyították, eredményes is).
A nagy kérdés számukra az volt, hogy mit fog csinálni a magyar középosztály, különösképp a tisztikar. 1918-ban Nagy-Magyarország területéről közel másfél millió ember állt fegyverben, ebből egy millió magyar. Ez akkor óriási erőnek számított. Nem voltak biztosak abban, hogy ezt az erőt fel tudják bomlasztani, szét tudják zülleszteni, mert az eszközeik sem voltak meg ehhez. Az 1882-ben meggyilkolt Solymosi Eszter-perben, ahol is tények ellenére a bíróság botrányos körülmények között felmentette a zsidó rituális gyilkosokat, bebizonyosodott ugyan, hogy a magyar uralkodó arisztokrácia pénzért minden aljasságra képes, de ennek a jelentőségét nem értékelték sokra. Jól tudták azt is, hogy ha csak egyetlen erélyes, nemzethű magyar főtiszt megkísérelné magához ragadni a kezdeményezést, semmi esélyük sem lenne, és a kivégző osztagok tüzében hamvadt volna el minden reményük.
De nem így történt. Közismert a Károlyi-Kun hatalomátvétel forgatókönyve, melynek sikere bizonyította, hogy a magyarság még nem jutott el a nemzetté válás állapotába. Senki nem mert felelősségteljesen, a nemzet érdekében cselekedni. Az államvezető arisztokrácia alulmúlta önmagát, undorító férgek módján kiszolgálta az összeesküvőket. A tehetetlen impotencia, a csodavárás és a butaság megbénította azt a középosztályt, melynek először a magyarság történelmében szerepet kellett volna vállalnia. Ez bizonyította a nyugati szabadkőműves – zsidó bankármaffia előtt, hogy a magyarok politikailag leírhatóak.
A szétzüllesztett hadsereg ellenére katonailag még tartottak a magyaroktól. A magyar katonának a világháborúban nyújtott kiváló teljesítménye, a huszárság mítosza és a közismert forradalmi lelkület óvatosságra intette őket az ország feldarabolási terveinek kivitele előtt. Magyarország megfegyelmezése vonatkozásában az olasz, francia, vagy angol katonaság számításba sem jöhetett, mert ezekben az országokban mindenkinek elege volt a háborúból. A spanyolnátha pusztító járványa is ekkor kezdett terjedni (több halálos áldozatot szedett, mint a világháború). Nem volt más választásuk, mint a román királyi hadsereg.
Semmilyen katonai hagyománnyal sem rendelkező, rosszul felszerelt, képzetlen tisztek vezetése alatti oláh hadsereg megtámadta Magyarországot. A csehek is kísérleteztek területfoglalással, de a szégyenteljese vereséget Magyarországra a román hadsereg mérte. Villámgyorsan elfoglalták és kifosztották az egész országot, majd még a trianoni diktátum előtt óriási területeket szakítottak le az országról. Ekkora szégyen, ilyen megalázó verség eddig még nem érte a magyarságot. A muhi, vagy a mohácsi csatában rendíthetetlen bátorsággal harcoló magyarok vesztettek ugyan a túlerővel szemben, de a becsület megmaradt. A román invázió a magyarság becsületét vette el, és azt üzente Trianonba: ezekkel bármit megcsinálhattok. A következmények szintén közismertek.
Tudnunk kell még azt is, hogy Törökországgal szemben ugyan ilyen határozatokat hoztak, lényegében megfosztották területének nagy részétől, és a boszporuszi szoros Angliának történő átadására kötelezték őket. Törökországban azonban kiemelkedett a középosztályból egy katonatiszt, Kemal Atatürk és nemet mondott. Pontosabban azt mondta: gyertek, és próbáljátok elvenni. Az angol expedíciós hadsereg Anatóliában nagy erőkkel partra szállt és birtokba akarta venni a neki ajándékozott Boszporuszt. A török hadsereg iszonyatos csapást mért a partraszállókra, és mint egy csipás macskát, a vízbe fojtotta az egész rablóbandát.
Magyarországon egyetlen önkéntes csapat szállt szembe a trianoni diktátummal, a Rongyos Gárda, Héjjas Iván vezetésével. A kétszáz „rongyos” kikiáltotta a Lajta-bánságot és megakadályozta Sopron elcsatolását. Kétszáz elszánt, igaz magyar csodára volt képes. Mire lett volna képes az egymillió katona? Jobb bele sem gondolni. Az igazsághoz tartozik még az is, hogy a Rongyos Gárda toborzási felhívására senki sem jelentkezett. Ez legalább olyan szégyenletes, mint a román győzelem.
Horthy hatalomátvétele után érezte az uralkodó réteg azt, hogy iszonyú felelősség terheli az ország elvesztéséért. Ekkor fogalmazták meg azokat a baromi lózungokat, melyek még mindig eltakarják a felelősségüket. A „Nem, nem, soha!, Magyarország a népek Krisztusa, Hiszek Magyarország feltámadásában!”, stb. semmi másra sem jó, csak a figyelem elterelésére. A lényegről, a nemzettudat, és az abból fakadó szolidaritás, áldozatvállalás, harckészség teljes hiányáról. A nevelés csődjéről, az erkölcs romlásáról.
Miért kellene erre a szégyenre emlékeznünk? Ország-világ elé tárni azt, ami teljesen leminősíti a magyarságot? Van olyan őrült, aki komolyan gondolja azt, hogy mások lelkiismerete majd nyugtalankodik miattunk? Egész Európa köp a magyarságra, mert mi is csak köpünk magunkra (2005. december 5.). A világ csak az erőt tiszteli, és az erőszak mindig célra vezet. Ha az elnyomottak, megalázottak nem harcolnak az igazukért, lesöprik őket a porondról. Ha az írek, a baszkok, a dél-tiroliak Európában, vagy az irakiak, afganisztániak, csecsenek, palesztinok és sok más elnyomott, megnyomorított nép csak siránkozott volna, már a „voltak” kategóriájába tartozna mind.
Hazánk mai vezetői semmiben sem különböznek azoktól, aki miatt ilyen helyzetbe kerültünk. Silány, szemét emberek, miattuk romlik az ország, az erkölcs és a fajtánk. Az ország megcsonkítása után most a magyar embert csonkolják erkölcseiben, kultúrájában, öntudatában. A magyar vér trágyalével keveredik. És ezek a bűnök semmivel sem kisebbek, mint a trianoni gyalázat.
Trianon egy nagy tanulság. Nekünk is, és másoknak is. Azt bizonyítja, hogy a keresztény kultúra, az európai civilizáció, a római jog, a deklarált szabadságjogok és sok más egyezmény ellenére azt, aki gyenge, eltapossák az erősebbek, kirabolják az alattomosabbak. A magyarság maradékát most épp a hullarabló hímringyók próbálják végleg beletaposni az erkölcstelenség posványába.
Nem ártana ha végre észhez térnénk!
A cikk az MNA archívumból való. Az alábbi írás az Arcvonal "Jövőnk" című hírlevelében jelent meg 2007-ben.
