Nemrég megfigyelőként részt vettem egy Kárpátia koncerten. Jó tíz éve nem voltam hasonló rendezvényen, kíváncsian vártam, változott-e valami tíz év alatt a koncertek körülményeit illetően, tekintettel arra, hogy ma már elfogadottabb – sőt, már divatszámba megy – az, ami egykor kifejezetten üldözött volt.
A belépőjegy az egy szem zenekarra borsos. Arányaiban ezért az összegért hajdan 3-4 zenekart hallhatott a közönség. A zenekar elmondása szerint az összeg bizonyos részét különböző felvidéki alapítványok, egyesületek kapják. Rutinosabb koncertszervezők szerint egyébként a zenekar fellépései alkalmával hozzájárul az épp kitűzött gyűjtésekhez, de a zenekart sok helyre már nem is hívják a magas fellépési díj miatt. Ezzel kapcsolatban vegyes álláspontot tudok megfogalmazni. Először is szemet szúr, hogy a zenekar sehol nem volt akkor, mikor sok éve a nemzeti, és különösen az NS-zenekarok ingyen, az útiköltség megtérítése fejében léptek fel. Másrészt viszont azt lehet mondani: a koncertek közönsége javarészt semmi másra nem hajlandó, minthogy megfizeti a koncertjegy árát és a sört. Innen nézve viszont igenis be kell rajtuk vasalni a nemzeti ellenállás anyagi támogatását – feltéve, hogy a pénzek erre fordítódnának.
A zenekar a fentiekben közölt fenntartásoktól eltekintve rendben van, Petrás egy őszinte, lelkes embernek tűnik, segítőkészségét többen dicsérték.
Néhány ’hazafinak’ már a beléptetés idejére sikerült túlhangolni magát, és nemzeti öntudatuknak különböző nyelveken kiabálva igyekeztek hangot adni. A bejáratnál a ’nemzeti bazár’, a divatcikké alacsonyított nemzeti jelképek cowboy-kalapokkal vegyesen. A közönség leszámítva a pár tucat részeg hőzöngőt kulturált, több helyen családokat lehet látni gyerekkel. A kis zászlócskákat lengető gyermekek látványa kifejezetten kedves. A fiatalok között középkorosztálybeli vagy idősebb átlagpolgárok. Lelkesedés, magyarság, kiforrottabb eszmei alap nélkül – ahogy az a megkésett nemzeti ébredéssel jár.
Maga a koncert különösebb hatással a magamfajtára nincs. Ezt átéltük 10-15 évvel ezelőtt. Züllöttebb körülményekkel, de kiforrottabb közönséggel is. Összességében mint egy átlag fesztivál – nem az alkoholmámoros, egy hétig ordítva ugrálós nyári szigetes fajtából – nemzeti színezettel. Ideologizálás és kritikus hozzáállás nélkül szemlélve a jellemző átlaghoz képest akár pozitívumként is lehet szemlélni az eseményt, jeleként annak, hogy a világ minket igazol. Ma már elfogadott az, amit 10-20 éve még minimum értetlenség fogadott.
Azonban egy gondolatmenet elindult bennem, amitől nem tudtam elvonatkoztatva szemlélődni. Végigfutattam a gondolatot: mi lenne, ha a frontember egyszer csak közölné a színpadról, hogy pár kilométerre itt a fegyverraktár, csatasorba kell állni… Először biztos nagy ováció fogadná. Mikor egyértelművé válna, hogy a dolog komoly, nem csak lelkesítő frázis, kicsit elcsendesednének. Aztán valaki üvölt valamit, eluralkodik a tömegpszichózis, és irány a fegyverraktár! Út közben kijózanodna a közönség. Szép lassan forgácsolódnának le az emberek. A raktárig már csak a tömeg töredéke jutna el. Ott a fegyverek kiosztása után megtörténnének az első balesetek. Hányan jutnának el a frontvonalig?
Feltételezések. Amin viszont érdemes lenne elgondolkodni a nemzeti oldal szervezőinek, mielőtt túlértékelik a koncerteken megnyilvánuló nemzeti ébredést. Javasoljuk a koncertszervezőknek, a lelkes zenészeknek hogy tegyenek egy próbát – megtudni, hogy mire számíthatnak. Szervezzetek meg egy koncertet. Azzal a feltétellel, hogy csak azok a férfiak mehetnek be, akik előtte részt vettek egy félnapos katonai kiképzésen. Vajon mekkora lenne a közönség létszáma?
Ez nem gúnyolódó kritika. Valós aggodalom. Csináljátok meg! Utána lehet mérlegelni, mennyire van készen a nemzeti ellenállás. Hol vannak Magyarország katonái?
Bükkfalvi Roland – Jövőnk.info
