Bajtársak! Barátaink!
Emlékezni jöttünk ma Szigetvárra. Egy olyan történelmi helyre, ahol nincs egy talpalatnyi föld sem, melyet ne öntözött volna meg őseink kiömlő vére, a drága magyar vér.
Itt vagyunk, mert fontos, hogy itt legyünk e omladozó várfalak alatt, mely egykor szebb napokat megélve védte a Magyar igazságot és a Magyar becsületet.
A mai nap az emlékezésé!
Emlékeznünk kell az elesett hősök nemes tetteire, hogy megőrizve becsületüket, megtartva katonai esküjüket, inkább választották a dicső halált, mint a megalázó szolgaságot.
Majd gyertyát kell gyújtanunk!
Gyertyát kell gyújtanunk azoknak a nőknek és gyermekeknek az emlékére, akik itt lelték halálukat az ostrom alatt. Nem sokan tudják, hogy a várvédő vitézek többségének itt volt a kedvese, és a településekről is sok család e falak között keresett menedéket. Itt nem csak katonák haltak meg, hanem idősek, nők és gyermekek is.
Keveset hallani róluk manapság. Ma, amikor olyan világban élünk,
ahol a becsület, a tisztesség, az erkölcsös élet, a Krisztusi
szeretetből fogant örök emberi értékek, már nem jelentenek semmit a
társadalom hatalmas részének.
Amikor veszendőben vannak az emberi közösségek, és a hit.
Az itt hősi halált halt bátor végvári vitézek tette egy hatalmas, mennydörgő robajként szól ma is minden magyar ember számára, hogy a nemzetért, a jövőért, bizonyos időkben áldozatokat kell hoznunk. Nem azt kell lesnünk, hogy mit kaphatunk hazánktól, hogy ez az ország mit ad nekünk, hanem azt kell éreznünk s tudnunk, hogy mi az, amit mi tehetünk érte. A halálukba rohanó bátor férfiak érezték s tudták, mi a kötelességük, s nem féltek ezt az áldozatot meg is hozni. Egy újkori politikus szavaival fejezhető ki tettük a legjobban.
„Inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át!”
Bizony, nehéz lehet olyan döntést hoznunk, amiről tudjuk, hogy a biztos halált jelenti számunkra. Ezt a ma élő emberek talán meg sem tudják érteni.
S vajon hiába való volt-e a várvédők halála? Tehetik fel magukban a kérdést sokan..
Nem volt hiábavaló, mert a hősök halálának fénye így, 442 év távlatából még ma is büszkén és fényesen világítja meg ezt a Nemzeti emlékhelyet.
Elég csak a szemünket behunynunk, és újra halljuk az ágyúk dörrenését, a kardok csattanását, a nők és gyermekek rémült kiáltását. Hallani a harci dobokat. Felharsan egy kürtszó! Súlyos páncélok és pajzsok csattannak, halálhörgés, és szűnni nem akaró csatazaj. Majd csend.
Csend, mely némán üvölt a jövőbe, s mely a szívünkbe kell, hogy égjen!
Szívébe kell égjen minden becsületes, a hazáját szerető magyarnak, hogy egy életre megjegyezzük! Soha nem szabad felednünk!
Értünk szóltak a dobok!
Miértünk dörrentek az ágyúk, és miértünk haltak meg itt, e falak között oly sokan!
Mi sem lehetünk rosszabbak náluk!
Akárcsak akkor, ma is veszélyben a magyar haza, veszélyben a fél világ, s veszélyben az értékteremtő ember munkájának gyümölcse.
A világhódítók kezében a pénz, a hatalom és a média. Fegyverük a megfélemlítés, a gyűlöletkeltés, az ármány, a hazugság, a nihil és a népbutítás. Nyomukban korrupció, nyomor, bűnözés, halál és erkölcstelen fertő. Harcolnak a becsület, a tisztesség, a szeretet, és minden igaz s nemes dolog ellen.
Fel kell töltekeznünk az ősök szellemi erejéből, mert újra harcosokra van szüksége az országnak. Ismét szólnak a dobok és most nekünk kell jelképesen hadrendbe állnunk, hogy a szeretet és az igazság nevében megvédjük családunkat, hazánkat, és a szebb magyar jövendőt.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
(Sz. Gábor MNA Csoportvezető beszéde a szigetvári Zrínyi Miklós megemlékezésen 2008 szeptemberében)
