(Szálasi Ferenc emlékére)
Uram, én láttam szörnyű nagy igazad
Nagy Fáklyatűzként ahogy Tenbelőled fakad.
Nem volt vérrel megtelt, nem volt ömlő könnyű,
Épp ezért volt talán olyannyira szörnyű.
S bár majdnem megvakultam, nem féltem a lángtól,
Szemem világára tudtam, Te vigyázol.
De hogy utamra a látás lett a részem,
Adj ahhoz erőt és kitartást is nékem
Legalább Te légy a békességes Isten,
Én békémet eladtam és most már semmim sincsen.
Csak a hitem Benned és boldog fiaimban,
Kik majd fejfámra gyűlnek össze az Egy-Honban,
Kik nem hallják már többé hogy sírnak a holtak,
Ha a hantok mellé térdre leborulnak.
Ha rablelkű atyák neveltek fel volna,
Az lennék most én is, semmi más csak szolga.
De én láttam Uram,s most már eképp élek,
Súlyos terhet bírva bősz-szilajon lépek.
És mikor nem lát senki hegytetőre hágok,
Égre tárt karokkal Feléd elkiáltok.
Kínüvöltő imám hogy meghallgasd végre
Ha kell önnön vérrel írom azt az égre.
Nem kiáltok bosszút, de ítélj s legyen tiszta!
Ha elvettél e néptől, adj is neki vissza,
S ha másik népet hagytál vértejt szopva élni,
Eljött rég az idő, fizess most meg néki!
A fejemre lépnek, szemeimbe köpnek,
Csak mert félnek tőlem maholnap felkötnek.
S míg körülvesz a gúnynép, a torzszülött, az álnok,
Én mégis egyre élek, derék háttal állok,
Száz zúgó viharban rendületlen várlak
Csak add hogy új ideje jöjjön el csodáknak!
Írta: Sz. Gábor
