Noha fő célunk a jelen elemzése, kiértékelése, majd ebből a várható jövőre való következtetések levonása, nem szabad elhanyagolnunk történelmi múltunk főbb kérdéseinek tisztázását sem. Napjainkban egyes „nemzeti radikális” körökben újra és újra előkerülnek olyan történelmi témák, amelyekre bizony reagálnunk kell. Hogy ezekből a körökből a naiv, jóindulatú tudatlanság, vagy a szándékos rosszindulat indítja-e útjára a történelmi dezinformációkat, illetve hamis megközelítéseket, azzal itt és most – kivételesen – nem foglalkoznánk. Legújabban Magyarország utolsó koronázott királyáról, Habsburg IV. „Boldog” Károlyról lehet olvasni teljesen indokolatlan dicsérő sorokat. Az előzetes tervek szerint október 24-én még szentmise is lesz érte Dénesfán, restaurációs (visszatérési) kísérletének helyszínén. No comment… Áttekintésünkben egyetlen vezérfonál vezet bennünket: mégpedig az, hogy az adott történelmi személy ténykedése a magyarság életében előnyös, avagy hátrányos következményekkel járt-e. Az összes többi tény és adat bennünket nem érdekel.
Ki is volt IV. Károly és mit köszönhetünk a Habsburgoknak? Valóban ő volt Magyarország utolsó királya és valóban a fejére került a Szent Korona (a koronázó szertartás során a Szent Korona félrebillent a fején, amit már ekkor többen baljós előjelnek tekintettek). A Habsburg család sarjaként egy újabb idegen uralkodó került Magyarország élére, ahogyan ezt Hunyadi Mátyás 1490-ben bekövetkezett halála óta a magyarok már megszokhatták (Szapolyai János dicstelen „uralkodásának” számba vételétől itt most nyugodtan eltekinthetünk). Tudjuk, hogy az utolsó teljes értékű magyar uralkodó Mátyás király volt. Az őt követő két Jagellónak, majd ezt követően a Habsburgok sorának nem az volt a bűne, hogy nem voltak magyarok, hanem az, hogy egyrészt nem voltak teljes értékű, tehát uralkodásra alkalmas személyek, másrészt pedig – és itt már csak a Habsburgokról beszélünk – gyakorlatilag minden cselekedetükben a magyar Királyság és a magyarság rovására tevékenykedtek. Attól, hogy az addigi Habsburg uralkodóink sötét figurák voltak, IV. Károly még lehetett volna jó király. De nem volt az. Felőlünk nyugodtan lehet hivatkozni arra, hogy nemrégiben avatták boldoggá: jól tudjuk, hogy a Vatikánban legújabban már mindenkit boldoggá lehet avatni és csak azon csodálkozunk, hogy eddig Hacsek és Sajó még nem csatlakozhatott a boldoggá avatottak köréhez. Ismert tény, hogy a mai Vatikán judeo-keresztény hitvallásából az utóbbi, keresztény jelzőt gyakorlatilag már nyugodtan törölni is lehetne, így az általuk boldoggá avatott személyek automatikusan még nem kerülnek a „jó ember volt” kategóriájába.
A Habsburgok, mint az itáliai zsidó Pierleone bankárcsalád egyik ágának leszármazottai elsőként – Habsburg Albert révén – 1437 és 1439 között kerültek hatalomra Magyarországon. Habsburg Albertnek nem is az uralkodása, sokkal inkább a halála után történtek ivódtak bele mélyen a magyarság emlékezetébe. Özvegye ugyanis egyik „udvarhölgye”, Kottanner Jánosné segítségével ellopatta a Szent Koronát a Visegrádi fellegvárból, amelyet Mátyás király csak 1463-ban tudott visszavásárolni óriási összegért cserébe. Ez volt tehát a Habsburg család első bemutatkozása a magyar történelemben. Később – és immár véglegesen – I. Ferdinánd révén szerezték meg ismét a magyar koronát a Habsburgok, így 1526-tól a királyság bukásáig, 1918-ig ők bitorolták Magyarország trónját. Érdekes párhuzam, hogy éppen az ő országlásukkal vette kezdetét a Magyar Királyság és a magyarság mélyrepülése, amelynek a végét az ország két harmadának elvesztése jelölte ki. Aki már járt bécsi Művészettörténeti Múzeumban és látta az ott kiállított és a Habsburg uralkodókat megörökítő festményeket, annak az az érzése támadhat, mintha valamelyik zárt pszichiátriai osztályon járna. A Habsburg család tagjainak jó részét ugyanis koruk klasszikus elmebetegei között tartották nyilván és közéjük tartozott IV. Károly is. A magyarokkal szembeni mérhetetlen gyűlöletükre, bosszúvágyukra és kegyetlenségükre pedig leginkább a jól ismert ószövetségi példák hasonlítanak. A Habsburgoknak köszönhetjük az összes várunk lerombolását és felrobbantását, jogos szabadságharcaink leverését és megbosszulását, de vették a bátorságot és leszerelték a Szent Koronáról a Szűzanyát ábrázoló zománcképet (ennyit a „jó katolikus” családról) és az ő számlájukra írható a Képes Krónika egyes miniatúráinak kivakarása is: így tették értelmezhetetlenné pl. az Atilla haláláról szóló képet vagy II. András király kereszteshadjáratát megörökítő miniatúrát is. Rendkívüli módon bőszítette a Habsburgokat a magyarok múltja, a szkíta-hun örökség nagysága, így született meg Bécsben a finnugor eredetmese, amelyet később a marxista történetírás is lelkesen átvett és amely – tarthatatlansága ellenére – még mindig kötelező, dogmatikus tananyag iskoláinkban. És akkor még nem beszéltünk Magyarország totális elnémetesítésének több kísérletéről, a betelepítésekről, vagy a nemzetiségek magyarok elleni rendszeres kijátszásáról, uszításáról (lásd pl. az 1784-es Horea-Closca-Krisan féle magyarellenes népirtást, vagy az 1848-49-es délvidéki és erdélyi eseményeket). Hogy a Magyarország területén folyó sorozatos háborúk során mit műveltek a Habsburg zsoldoshadak, azt jól mutatja Giorgio Basta erdélyi hadjárata, amelynek következtében több erdélyi vármegyében lényegében megszűnt a magyarság létezni.
A fentiek súlyos tények. Nyomban hozzá kell azonban tennünk, hogy a Habsburgok trónon maradását döntő mértékben elősegítette a degenerálódó magyar arisztokrácia és nemesség támogatása is: ki kényszerítette például őket 1723-ben a pragmatica sanctio elfogadására, amellyel biztosították a Habsburg család nőági örökösödési jogát, amellyel 1740-ben egy olyan személyiség – Mária Terézia – került hatalomra, akinek erkölcsisége csak a bordélyházi madame-okhoz hasonlítható és aki élen járt az ország németekkel való betelepítésében? „Az utókor számára kedves” Mária Teréziáról még annyit: a magyarokkal kapcsolatos kedvenc mondásai közé tartozott az „etetni kell a birkát, hogy nyírni lehessen” szállóige is. A fenti gondolathoz tartozik, hogy Deák Ferencéknek sem lett volna kötelező kiegyezésre vinni a dolgot az aradi vértanúk mészárosával, Ferenc Jóskával.
Egy szó mint száz: ilyen családból került ki IV. Károly. És sajnos ismét beigazolódott a mondás, hogy az alma nem esik messze a fájától. 1918 őszén járunk, amikor a gyakorlatilag veretlen, 1,5 millió főt számláló egységes, jól felfegyverzett magyar haderő hazaszállítása megkezdődik a frontokról. Jellemző, hogy katonáink a padovai fegyverszünet idején (1918. november 3.) minden fronton messze a birodalom határain túl harcoltak, állomásoztak, így szó sem lehetett semmiféle katonai összeomlásról. A magyar katonák Oroszország, Bosznia, Szerbia és az Alpok távoli vidékeiről érkeztek haza. Itthon viszont már várta őket a kiváló aknamunkával előkészített patkánylázadás, amelyet „őszirózsás forradalommá” szépített a későbbi történetírás. Az ekkor hatalomra jutott Károlyi Mihály első intézkedése volt a hadsereget leszerelni és a katonákat hazaküldeni, mert hadügyminiszterével, Linder Bélával „nem akartak többé katonát látni”. De még Károlyiék országrombolása előtt nem sokkal fontos események történtek Bécsben: az akkori magyar miniszterelnök, Wekerle Sándor elutazott az uralkodóhoz, IV. Károlyhoz és napokon keresztül kérte, hogy mint „legfőbb hadúr”, adja ki a magyar seregnek a parancsot az ország határainak védelmére. Akkorra már ugyanis megkezdődött a román, cseh és szerb-francia előrenyomulás az ország belseje felé és mivel ellenállást szinte nem tapasztaltak, egyre beljebb merészkedtek. Wekerle napokig IV. Károly előszobájában aludt és könyörgött, hogy írja alá a hadparancsot. A jó király aláírására sohasem került sor, sőt néhány nap múlva a Habsburgok Károlyi Mihályt nevezik ki miniszterelnökké: innen már egyenes út vezetett a kommün, majd Trianon felé. Sőt, a király fel is függesztette uralkodói jogainak gyakorlását. Az már csak hab a tortán, hogy 1921-ben kétszer is megpróbálta visszafoglalni a magyar trónt, mígnem végleg száműzték az országból. Degenerált, raccsoló utódai még időnként ma is feltűnnek a magyar politikai palettán, egyikükből korábban majdnem köztársasági elnököt csináltak.
IV. Károly alig két éves királyságáról legyen elég ennyi. Amit maga után hagyott, az a teljes csőd és katasztrófa volt. Egyetlen aláírásán múlt, hogy a magyar haderő nem szállhatott szembe az idegen megszállókkal (az is sajnálatosan igaz viszont, hogy nekünk nem volt egy Mustafa Kemál Atatürkünk, volt viszont kávéházi, bordélyokban járatos arisztokráciánk és bolsevista „elitünk”). Tehát: mitől is „boldog” IV. Károly? És miért mondják rá napjaink nagy magyar hazafiai, hogy az utolsó „apostoli” király volt? Ezek ám az igazi nagy rejtélyek a „nemzeti oldalon”. Nem mintha nem lennének a történelmünkben valódi példaképek – magyarok és más nemzetiségűek – akik a hazát szolgálták. Éppen IV. Károly kell. A következő ezek alapján majd I. Lipót vagy II. József lesz…
A félreértések elkerülése végett íródott történelmi áttekintésünket hamarosan Horthy Miklós történelmi szerepének értékelésével folytatjuk.
Berényi Sebestyén - Jövőnk.info
