Megannyi hazugság és becsmérlés ellenére sok nemzettestvérünk szívét tölti el büszkeséggel a magyar nemzet becsületének megnyilvánulása, az 1944 okt. 15-i hungarista hatalomátvétel. A korunk demokratái igyekeznek e nagyjelentőségű eseményt puccsként, a nemzet akaratával ellentétes történésnek beállítani. Ezáltal ismételten szembeköpik saját magukat, és bizonyítják azt, hogy liberalizmusra és demokráciára csak akkor van szükség, amikor sátáni céljaik ezt megkívánják. Ugyanis - bár lehet, hogy furcsán hangzik - egy igazi demokratának mindenképpen a demokrácia diadalaként kellene értékelnie a harc továbbfolyását, a nemzet totális mozgosítását a bolsevita veszély ellen. Számos idős embert van szerencsém ismerni, akik egyáltalán nem mondhatók hungaristának, de mindannyian kivétel nélkül arról számolnak be, hogy mekkora örömöt okozott e döntés a lakosságban akkor. Természetesen a népakarat mellet a nemzet érdekei is a küzdelem továbbfolytatását kívánták, tehát ez esetben sikeresen találkozott a többség akarata és hazánk érdeke. Ám a háború után a népbírósági perek alkalmával a népakarat és demokrácia jegyében ítélték halálra a háború folytatása miatt azokat, akik ez esetben maximálisan az előbbiek szerint jártak el és azokat követték. Ennyit a zsidó demokráciafelfogásról…
A liberális történészek a hungarista hatalomátvételt igyekeznek összemosni a későbbi bolsevista uralommal. Igyekeznek Szálasi, Rákosi és Kádár személyét egy kalap alá venni, minthogy egyik német bábként, másikak pedig szovjetbérencként foglalták el a helyüket a lakosság akarata ellenére idegen fegyverek segítségével. A valóság ezzel ellentétben pedig az, hogy Szálasi rendkívül szívén viselte a magyar függetlenség kérdését, és a végsőkig kiállt amellett, tehát az ő személyét halálos bűn összemosni akár Kádárral vagy más kommunista személlyekkel, és ugyanez vonatkozik magára a nemzetiszocializmusra és a bolsevizmusra is. Az igazság az, hogy a mai kor liberalizmusa az, amely édestestvére a kommunista ideológiának, hiszen céljaikban (mint például a vallás és nemzetellenésség) dogmáiban (pl.egyenlőség), lényegükben megegyeznek. Különbség csupán céljaik megvalósítási módszereiben mutatkozik. Míg a kommunisták a gyors megoldásban látják a népek átnevelésének eszközét, ami maga a fizikai és leki terror, addig a másik pusztító ideológia a lassúbb, de biztosabb utat választja; a nevetségessé tételt, rágalmazást szalonképtelenné nyilvánítást, az egzisztenciális ellehetetlenítést.
Az, hogy az MSZP és a FIDESZ részéről mély megvetéssel tekintenek az október 15-i eseményekre, kizárólag nagy büszkeséggel tölthet el minket és igazolhatja harcunk helyességét. De amikor a mozgalmunknak a jövőben akár a gerincét is alkotni képes jóhiszemű, nemzetben gondolkodó embereket vezetik meg különböző nemzeti radikális pártok saját érdekeik, megalkuvásuk miatt, az rendkívül elszomorító. Sajnálattal szoktam olvasni azt a rengeteg hülyeséget amit ezen formációkhoz tartozó személyek hordanak össze. Amikor arról esik szó, hogy Szálasi és bandája a németek ügynökeként megérdemelte a sorsát, vagy a 'nem kérünk Szálasi diktatúrájából' szöveg, amikor elismerik a 'holocaustot', vagy felhozzák a zsidóüldözéseket - elfelejtve, hogy a deportálások az általuk dicsőített Horthy Miklós kormányzósága alatt történtek -, mélységesen elszomorítóak. Ha valaki nem a Hungarizmus alapján képzeli el nemzetünk felemelkedését ám legyen (velük szívesen vitába szállunk észérvekkel) de tudatosan hazudni és megtéveszteni embereket az már bűn. Mindez az őrült megfelelési kényszernek tudható be, ami ma jellemzi a nemzeti radikális erőket. De ha harcolunk valaki ellen, annak nem kívánunk megfelelni. Mi le akarjuk győzni az ellenségeink. Nem hazudozunk, hogy szalonképes nacionalistává nyilvánítsanak, engedélyezve kicsit boldogulásunkat. Ha bárki egy kicsit is eltér az ő gondolkodásuktól, már pont ugyanannyira gyűlölik, mint az igazság hirdetőit. Nincs tehát értelme az ellenség kegyeit keresni, hazug áron megszerzett parlamenti mandátumok ugyanis soha, de az igazság biztosan szabaddá tesz minket.
Azon erők pedig, akik ma kétségbe vonják eszménk helyességét és jószándékát, gondolkodjanak el azon, hogy hányan sétáltak oly nyugodtan a bitófa alá az örök isteni igazságszolgáltatásban bízva, mint a mi ideológiánk vértanui? Vajon megtenné-e azt ma Lendvai Ildikó bűntársaival, amit megtett Kovarcz Emil, amikor hazatért bajtársaihoz, hogy osztozzon velük sorsukban? Ilyen tettekre csak egy nagyszerű és igaz eszme hirdetői képesek, a gonoszság és hazaárulás képviselői sohasem. Hatvanöt év elmúltával is tudom, hogy a Hungarizmus időszerű és megoldást kínál problémáinkra, és hiszem, ha nem is rövid időn belül, de kitartással és az igazság megalkuvás nélküli hirdetésével győzelemre is jut.
