Melissa Katsoulis felfedezi a legfurcsább sarkot a irodalmi megtévesztés bizarr világában. Egy irodalmi megtévesztésekről szóló könyv böngészése közben akadtam fent a nyomorúság-emlékirat műfaj egyik alfejezetében, arra, amin hihetetlenül elcsodálkoztam: A holokausztcsalók. Különleges privilégiumot kell adni azoknak a számban egyre inkább csökkenő író-tanúknak, akik túlélték a II. világháborút Európában, de vannak bizonyos kötelezettségeik is.
Szívük joga, hogy úgy és akkor, amikor akarnak (talán évtizedekkel később, mikor erre már készen állnak) és ahogyan Elie Wiesel is, az igazság és fikció saját maguk általi értelmezésében írjanak. Ő volt az, aki a következőket állította 'Igaz, hogy néhány történet nem fedi a valóságot. '
Akárhogyan is, azok az emlékezők, akik úgy gondolják, hogy elhitethetik, hogy ott voltak miközben nem is emlékezhetnének a szóban forgó eseményekre, ellopják mások élményeit saját önző céljaik érdekében, végül gyalázatban végzik. Motivációjuk, ahogyan oly gyakran, a fájdalom, a remény és a kapzsiság kombinációja.
Miért e nagy kereslet az efféle könyvekre? Talán amit az olvasók a trauma történetekben keresnek hasonló ahhoz, amiért az embereket a pornográfia érdekli, látni valami soha azelőtt nem látottat, körítve mindezt egyfajta lenyűgöző szándékkal. Át akarják élni más megpróbáltatásait, ezután ezt a sajátjukéhoz mérik. Kivétel nélkül az összes holokauszt csalónak nehéz gyermekkora volt, érezve, hogy az igazságuk szégyenteljesen kicsi volt, keresték a holokauszt nagy jelzését, hogy vonzzák azt a szánalmat, melyre olyannyira vágyakoztak.
Misha Defonseca története az 1990-es évek közepén kezdett kialakulni, mint egy a sok csaló története közül, ez a visszatekintés is nevetségesen túlzottnak látszik. Volt egy nagyszerű vonása egy érzelgős élettörténethez hasonlóan: egy négylábú barát iránti szeretet.
Mesélt arról, hogy magányos gyermekként hogyan kelt át a háború sújtotta Európán, arról, ahogy egy falka farkas befogadta, sőt beszámolt arról is, hogy saját kezével megölt egy igen testes német katonát. Ihlető beszédeket mondott epikus útjáról, édesen mosolygott a kamerába egy farkas szentély előtt, majd 1997-ben kiadta könyvét.
Misha könyve: A Memoir of the Holocaust Years (Emlékirat a holokauszt éveiről) azonnali siker lett, megtestesítve a hiú reményt, hogy az elhatározottság, kitartás (és a bolyhos állatkák) jelentenek valamit Hitler hadigépezete ellen. A pénz volt mely végül lebuktatta. A jogdíjakból való kiábrándulás arra késztette a kiadóját, hogy történészek segítségét kérje, az egyre inkább gyanús részletek miatt. Mikor a zoológusok megerősítették, hogy ilyen farkas - nő - szeretet nem létezhetett és fotók jelentek meg róla amint háborús időkben (a mosolygó jól táplált lányról, aki a nagyanyjával vásárol), Misha tudta, hogy a játék véget ért.
Tavaly végre bevallotta, hogy valójában egy belga keresztény, akinek az apja munkája a Gestapónál meggyötörte, és egy 'áruló gyermekének' bélyegezte őt. Azt mondta: 'Ez nem a tényleges valóság - ez az én valóságom, az én túlélési módszerem volt'.
A leghíresebb példa Binjamin Wilkomirski, akiről kiderült, hogy valójában nem egy litván-zsidó árva, hanem sokkal inkább egy meglehetősen jó módú svájci klarinétos. A látványos hazugságait hasonlóan megmagyarázta a bűnbánó szerző. Kezdetben azt állította, hogy Svájcba menekült, miután majdnem meghalt a táborokban. Könyvében mesélt többek között hullákból lakmározó patkányokról és természetesen embereket holtukig verő nácikról. A könyv által szép számú irodalmi díjat zsebelhetett be, de a túlélők szerint a táborról szóló leírásai nem voltak meggyőzőek.
Kutatások felfedték, hogy egy helyi legényről, Bruno Grosjeanről van szó, aki a háború alatt nőtt fel, miután az anyja lemondott róla. Elena Lappin, az aprólékos ismertetésében arra következtetett, hogy a gyermek Bruno és az anyja szerződéses munkások lehettek, de az, hogy oly sok ideje, ezt összemosta egy kitalált gettó múlttal egy 'Kétarcú emberré' tette őt.
Megaláztatása a végéhezt ért mikor kiderült, hogy az egyik lány, Laura Grabowsky, (valódi nevén Laurel Rose Willson) akivel állítása szerint a táborban barátkozott össze, szintén egy csaló, egy tébolyodott, notórius amerikai csaló, aki nem csak, hogy koholt holokauszt élményeiről, de ráadásképp meg nem történt sátáni rituálékról is publikált.
A legújabb ügy Hermann Rosenblat ügye, a szűk szemű amerikai nyugdíjasé, aki olyan varázslatos történettel állt elő, ami még a new yorki cinikusok szívét is megmelengette. Fiatal fiúként Buchenwaldban naponta csatangolt a kerítés mellett, hogy találkozzon egy kinti lánnyal. A lány bedobott neki egy fényes almát, ezzel reményt adva neki – és vitaminokat – a folytatáshoz.
Évtizedekkel később, amikor megírta az Angel at the Fence (Angyal a kerítésnél) című könyvét, amely közel járt ahhoz, hogy ez év elején kiadják, véletlen találkozott egy lánnyal New Yorkban, aki szintén elmenekült a háború utáni Európából. Ahogy beszélgettek, Herman arra az elhatározásra jutott, hogy ez a lány volt az aki anno a lelket tartotta benne. Egymásba szerettek és összeházasodtak.
Amikor ez a történet napvilágot látott, Oprah műsorában való bemutatásával, könnyű volt leleplezni. Bárkit, aki a tábor kerítését megközelíti, azonnal lelőttek volna. (nem feltétlenül, de tény, nem engedték volna, hogy rendszeresen a kerítést megközelítse - a szerk.) Odaígértek Rosenblatnak egy tetszetős nyugdíjazást a későn virágzó karrierjének bevételéből. Állítása, hogy csak egy kis reményt akart szétárasztani süket fülekre talált.
Tény, hogy volt Buchenwald egyik altáborában és hogy testvérei túlélése sokkal inkább megindító, mint bármely kitalált történet. De erre most már senki nem kíváncsi.
A felsorolt három csaló legalább a háború színtere közelében született, de miért talál ki egy 1972-ben Ausztráliában született nő holokauszt történetet? Helen Demidenko ügye a legfurcsább mind közül. Demidenko – valódi nevén Darville – jobb oldali tanuló volt Brisbane-ben aki 1933-ban publikálta The Hand That Signed the Paper (A kéz mely a papírt aláírta) című könyvét mely az elbeszélő ukrán apjának és nagybácsijának háborús élményeiről szól. Habár nem áldozatai, hanem elkövetői voltak a náci erőszaknak az Einsatzgruppen-ben miután megkínozták őket az orosz-zsidó 'komisszárok'.
Lelkesen folytak tollából díszes életük részletei a vidám zsidógyűlölő halálosztagban. Amikor megnyerte az Ausztrál Vogel Irodalmi Díjat ukrán nemzeti viseletben kezdett el szerepelni és vicces akcentussal beszélt. Leleplezésében segédkezett a nemzetközi zsidó közösség. De más csalóktól eltérően ő dacos maradt, vidáman beszélt a kölcsönzött kelet-európai akcentusáról és kifejezte előítéletét a politikailag korrekt kultúrát illetően.
Az ötlet olyanok által került megvalósításra akik – Defonesca, Wilkomirski és Rosenblat – kiadványai hozzájárulnak egy szabályozatlan holokauszt 'iparhoz', ahol a sérelmek jutalma pénz és hírnév.
Igen, az abszolút igazság eszméje élettörténet írásban közismerten kockázatos. De amikor az író más túlélők előtt áll és mások emlékeit fekteti le tényként, nem számíthat sok együttérzésre.
Fordította: Korenika Tamás
(Forrás: independent.co.uk)
