A második világháború csataterein hősi halált halt SS—katonák emlékére
„A háború első halálos áldozata az igazság volt” — állapítja meg Robert J. Chapman, a Történelemújraértékelési Intézet történésze: „Először a történelemben szinte az egész világ ugyanannak a zsarnoki eszmének van alávetve, melynek része a modern történelem közös változata... A győztes világháborús szövetség megállította a történelem óráját 1945-ben, feltétel nélkül és mindenütt".
Való igaz, hogy a második világháborúról szóló irodalom könyvtárakat tölt meg, ám e könyvek óriási többsége a győztesek által jóváhagyott nézeteket hangoztatja. Nemcsak hogy elhallgatnak sorsfordító tényeket, de az egész történetírás folyamán példátlanul hazug és aljas, soha meg nem történt új verzióját ötlötték ki az eseményeknek. E verzió egyeduralomra tett szert. Nem újdonság, hogy a „történelmet a győztesek írják", ám az igen, hogy meg is hamisítják. Soha annyi igaztalan vádat nép ellen még nem hordtak össze, mint a németek ellen, melynek következményeképpen egész generációkat tettek (testi-) lelki nyomorékká és árvává, arra kényszerítve őket, hogy vállalják a „kollektív bűnösség" agyrémét és apáikra, nagyapáikra gyilkos gazemberekként tekintsenek. Az a sötét, gyűlöletes massza, amivel a német nép gondolkozását megfertőzték, a mai napig nem tisztult ki a fejekből — és sajnálatos módon, a háború utáni mindenkori vezetés is azon buzgólkodik, hogy a helyzet változatlan maradjon. A „hivatalos történelem" újabbnál újabb sikerköteteit kézbe venni is felesleges, mert hatvan éve ugyanaz a nóta járja:
1. Németország agresszív hódító háborút robbantott ki, hogy megszerezze a világhatalmat és uralkodjék a népek felett.
2. Németországban 1933-tól 1945-ig a világtörténelem legvéresebb diktatúrája tombolt, egy őrjöngő pszichopata (más források szerint boszorkánymester, vagy a Gonosz inkarnációja) vezetése alatt.
3. Németország rabszolgasorba akarta dönteni és a saját hasznára dolgoztatni Európa népeit.
4. A német vezetés az „alsóbbrendű fajokat" terv- szerű kipusztításra ítélte, különösképpen a zsidókat, akik közül a háború végéig több millióval végeztek koncentrációs táborokban.
5. A humánus és békeszerető nemzetek (aki nem tudná: Angliáról, az Egyesült Államokról és a Szovjetunióról van szó) megállították az ördögi náci gépezetet és felszabadították Európát.
Imigyen szála a szövetségesek által a világra tukmált mese. Aki nem hiszi, járjon utána: és valóban utána kell járni, mivel mindebből egyetlen szó sem igaz. Tévedés azt hinni, hogy a második világháború immár a múlt, ami lezárult és többé semmi közünk hozzá. Tévedés azt hinni, hogy Európa kiheverte a második világháborút, kiváltképpen azt, amit utána szabadítottak rá. Lehet, hogy a történelmet emberek csinálják, de ezen emberek mögött láthatatlan erők állnak: ha ezek működési elveit, irányát és szándékait megértjük, megsejthetjük a jövőt is és — legalább lelkileg — felkészülhetünk rá. Ezért fontos tisztán látni a második világháború kérdésében, ezért kell róla mindent megtudni, ami egyáltalán megtudható. Ez a háború soha máskor nem robbanhatott volna ki és nem folyhatott volna le így, mint a XX. század közepén: a modern ember valamennyi belső rettegésének kivetített képét reprezentálja. A második világháború a modern ember apokaliptikus zuhanása — az elveszített dzsihád után — a semmibe. A háború előtt volt egy százaléknyi esély arra, hogy a sötétség erőinek kitörését még egy rövid ideig fel lehet tartóztatni; a háború kitörésével ez szertefoszlott.
Teljesen mindegy, mit rágnak az emberek szájába azok a történészek — inkább szégyellniük kellene magukat —, akik ennek a világhazugságnak a propagálói lettek, amire nincs mentség. Politikai hovatartozás, státuszféltés itt nem játszhat szerepet. Igaz, akad közöttük néhány (nagyon kevés) viszonylagosan józanabb és jobb szándékú, akik egyes dolgokat ma már úgy-ahogy kevésbé elfogultan ismertetnek, de a fentebb felsorolt „dogmatikus tételek" teljességgel megváltoztathatatlanok. Jelen sorok írója nem történész — nem is vágyik ilyen babérokra —, habár annyira bizonyosan képes lenne az „objektivitásra", mint a hivatásos történészek többsége. Csupán arra teszünk kísérletet — mondhatni, a tisztánlátásra való belső igényünk kedvéért —, hogy a legordítóbb hazugságok felszínét megkarcolgassuk. Nincs olyan illúziónk, hogy „nagy áttörést" fogunk elérni ezzel, elvégre a „hivatalos történelem" kiagyalóival és szolgalelkű terjesztőivel több okból sem kelhetünk versenyre. Munkánkhoz tanúnak azt az ember hívjuk, aki első kézből értesült az eseményekről, mert ott volt a fronton és a kulisszák mögött is. Életútjával és tetteivel kivívta nagyrabecsülésünket, úgyhogy nem kételkedünk a szavában. Az ő visszaemlékezéseire támaszkodva megpróbáljuk tisztázni a világháborús történelem két Achilles sarkát: a Waffen-SS keleti fronton vívott harcát (igen, arról a Waffen-SS-ről van szó, amelyet tömeggyilkos bűnszervezetnek nyilvánítottak Nürnbergben), és a Holocaustot. Mindenekelőtt bemutatjuk a világháború utolsó nagy túlélőjét és krónikását: Léon Degrelle tábornokot.
Léon Degrelle 1906. június 15-én született az Ardennekben fekvő Bouillon városkában. Apja, a prosperáló sörfőzdetulajdonos néhány évvel korábban emigrált Franciaországból. Degrelle szigorú katolikus nevelést kapott, számos rokona a jezsuita rend tagja volt. A louvani egyetemen folytatott jogi tanulmányai mellett nagy figyelmet szentelt a politikának, sőt különböző művészeti, archeológiai és filozófiai előadásokat is látogatott. Rendkívüli fogékonyságát és széles érdeklődési körét bizonyítja, hogy húsz éves korára öt különböző témájú könyvet írt és saját folyóiratot szerkesztett. A mélyen hívő Degrelle ekkoriban csatlakozott a Belga Katolikus Mozgalomhoz, amelynek hamarosan a vezetője lett: gyűléseket szervezett, melyeken kitűnő szónoki képességgel ecsetelte eszméit egy spirituális alapokon szerveződő társadalomról, amelyben az osztályok közötti szolidaritás az egység záloga. Degrelle-t adottságai és törekvései egyenes úton vezették a politika harcmezejére. A belga politikát meghatározó elitet ezekben az években két nagy párt, a liberális és a szocialista alkotta. Degrelle a harmadikba, a Belga Katolikus Pártba lépett be, ám hamarosan kiábrándult a vezető klikkből, és nagy erőkkel hozzá- látott saját mozgalma megszervezéséhez.
1930-ban (24 évesen) alapította meg a Rexista Pártot.' Szinte azonnal megindított, elsöprő, keményvonalas és briliáns propaganda-hadjáratának célja elsősorban a vezető politikusok korrupt tevékenységének leleplezése volt. Élesen szembehelyezkedett a kapitalizmussal és a parlamentáris rendszerrel, radikális szociális reformokat sürgetett, a nemzeti egység kiépítését, szemben a felül lavírozó nyugatbarát (értsd: szabadkőműves) politikusokkal, akiket ironikusan „banksztereknek" nevezett. Mivel a Rexista Párt erősen jobboldali beállítottságú nemzeti katolikus mozgalom volt, Degrelle teljes lojalitással viseltetett a monarchia és az Egyház iránt,' noha be kellett látnia, hogy ezen intézmények többé nem képesek a társadalmi megújulás bázisául szolgálni. „Az első és legfőbb feladat — mondotta, — a szuperkapitalizmus diktatúrájával való szembefordulás. A belga pártok és a parlamentarizmus a rothadt üzleti világ puszta kiterjesztései." A rexizmus támogatói főként vallonok voltak — mint Degrelle maga —, de a flamandoknál is működött egyfajta „testvérmozgalom", az 1933-ban alapított Flamand Nacionalista Szövetség (VNV) Staf de Clerq („A Vezér") irányítása alatt.
Az 1936. májusi választásokon a rexisták fényes győzelmet arattak: a párt 34 szenátusi helyet szerzett. A nacionalista jobboldal megerősödése összefogásra késztette a vezető pártokat, még a belga egyház is mérsékletre intette és elítélte túlbuzgó „fiát". Bár folyamatosan ellenállásba ütközött, a következő ciklusban ismételten beválasztották a parlamentbe. Degrelle szeme előtt egy olyan Európa lebegett, amelyben újjáéled a nagyszerű, nemzetek feletti szellemi és kulturális hagyományok hajdani dicsősége. Még egyetemi évei alatt beutazta az amerikai kontinenst, Észak-Afrikát, a Közel-Keletet és a legtöbb európai országot. Az utazások során szerzett élményei megerősítették abban a hitében, hogy az első világháború után szétvert kontinens — amelynek tradicionális birodalmait szándékosan tönkretették — vezérlőelv nélkül maradt. Az új, erős és büszke Európa zálogát a feltörekvő Harmadik Birodalomban látta.
A harmincas évek végére Degrelle Európa-szerte ismert politikussá érett: Mussolini meghívta Rómába,' Churchill-lel találkozott Londonban, és különleges baráti kapcsolatot alakított ki Hitlerrel. Felismerte az újabb háború elkerülhetetlenségét, mégis minden erejével meg akarta akadályozni kitörését. Azt is tudta, hogy Belgium vezetőinek tekintete Londonon függ, ahol ekkor már javában folytak a fű alatti intrikák Németország háborúba ugrasztására és végleges szétzúzására.
1940 tavaszán, Belgium német megszállásakor, a kormány kollaboráció
vádjával sebtében letartóztatta Degrelle-t; börtönbe vetették és
inkvizíciós módszerekkel próbálták „megpuhítani". Ezután egy
dél-franciaországi koncentrációs táborba internálták, ahol egy bizonyos
Bernheim nevű (zsidó) tiszt felügyelete alá került. A családja által
már halottnak hitt politikust a német hatóságok nyomására engedték
vissza Brüsszelbe, ahol azt kellett látnia, hogy korábbi „demokrata"
ellenfelei a németekkel való együttműködés kiépítésén buzgólkodnak.
Degrelle meggyőződésből, nem pedig az opportunizmus és a félelem által
vezérelve támogatta a Harmadik Birodalmat, és abban az időben sokan —
jó okkal — ugyanezt az utat választották." A belga kormány Londonba
menekült, de III. Leopold (Lipót) király hajlott a németekkel való
kiegyezésre.'
Eddig a pontig Léon Degrelle pályája — néhány epizódtól eltekintve —
meglepően hasonlít a román Mihály Arkangyal Légióját megalapító
Corneliu Zelea Codreanuéhoz.
A politika platformján dúló harcnak Degrelle számára egy másik, heroikusabbnak ígérkező harc vetett véget: a Szovjetunió elleni hadjárat. Már 1941-ben jelentkezett frontszolgálatra. Ez az ember, aki számtalan területen próbára tette magát és mindenben sikeresnek bizonyult, úgy indult a bolsevikok elleni „keresztes hadjáratba", hogy 35 éves koráig még egy pisztolyt sem sütött el. 1941. augusztusában Kelet-Poroszországba küldték kiképzésre, októberben már a frontra vezényelték. A belga önkéntesekből szervezték meg a Waffen-SS kötelékében álló Vallon Légiót, amelyből később megalakult a Wallonia SS Páncélgránátos Hadosztály. Degrelle-t felkérték ugyan a parancsnoki posztra, ő azonban háborús tapasztalat hiányára hivatkozva visszautasította, és az első évet egyszerű közlegényként szolgálta végig. (A keleti fronton harcoló önkéntesek tevékenységére később fogunk kitérni.)
Négy évig küzdött a szovjetek ellen, hadosztálya egyike volt az utolsóként visszavonuló egységeknek. Belgiumban hősnek kijáró ünnepléssel fogadták; több tízezren köszöntötték a tábornokként hazatérő egykori politikust. Azt azonban tudta, hogy a „győztesek" hamarosan kíméletlen embervadászatot indítanak ellene. Politikai karrierjét már 1941-ben feladta, most hazáját és családját is el kellett hagynia: „hazaárulóként" halálbüntetés várt rá. (Ezt az ítéletet — távollétében — még három ízben megerősítették.)
Németország eleste után Degrelle nem várta meg, hogy kínpadra vonják a szövetségesek. Norvégiában szerzett egymotoros repülőgépével átkelt a megszállt országok felett, de egy váratlan fedélzeti tűz következtében lezuhant a spanyol határon. (Egy másik verzió üzemanyaghiánynak tulajdonítja a balesetet.) Egy teljes évet töltött kórházban, csaknem talpig gipszben. Jellemző, hogy amint mozgatni tudta jobb kezét, belekezdett az Oroszországi hadjárat című nagy eposzába, amellyel a világháború krónikásának szerepét vállalta magára — némelyek a „XX. század Homéroszának" nevezték. A szövetségesek „háborús bűnösnek" nyilvánították — noha nevéhez egyetlen atrocitás sem fűződik -, és katonai megszállással fenyegették a spanyol kormányt, amennyiben nem hajlandó kiadni őt és Pierre Laval francia miniszterelnököt.
Franco — aki nagyrabecsülte a belga tábornokot - azzal hárította el a követelést, hogy balesete miatt Degrelle még mindig nincs szállítható állapotban, Lavalt azonban kénytelen volt kiadni. Felgyógyulása után Degrelle egy kolostorban rejtőzött el. Szóba sem kerülhetett a hazatérés: Belgiumban páratlanul kíméletlen rendelkezéseket hoztak ellene. Családját letartóztatták, nyolc gyermekét különböző fogolyközpontokba internálták, ahol egymástól teljes elszigeteltségben kellett élniük, még vezetéknevüket is megváltoztatták. Sok barátját halálra kínozták, valamint külön törvényt adtak ki ellene, az úgynevezett Lex Degrellanát, amely megtiltotta minden általa írt vagy róla szóló könyv, beszéd, felvétel stb. tartását, tanulmányozását.
Degrelle mégsem adta fel: kezdetben kétkezi munkát végzett, később leleményességgel és kitartással létrehozott egy építési vállalkozást. Ez olyan sikeresnek bizonyult, hogy amerikai megrendelők is jelentkeztek, és spanyolországi katonai repülőterek tervezésével bízták meg. Azonban egyetlen percig sem érezhette magát biztonságban; számos merényletet kíséreltek meg ellene.
1961. júliusában a spanyol rendőrség elfogta egy tíz főből álló banda két tagját, akik bevallották, hogy az izraeli titkosszolgálat bérelte fel őket arra, hogy rabolják el és tengeri úton csempésszék Izraelbe a tábornokot. (A két letartóztatottnál — többek között — fegyvereket, ötszázezer dollárt és egy koporsószerű dobozt találtak, amiben az elkábított Degrelle-t kellett volna kicsempészniük az országból.) Összekötőjük, egy Rubio de la Goaquina nevű spanyol kommunista vezette az akciót — szovjet ügynökök asszisztálásával. A nyolcvanas évek elején a spanyol szocialisták — a Wiesenthal „nácivadász" központ nyomására — azt követelték, hogy Degrelle távozzék Spanyolországból és álljon bíróság elé. A rágalomhadjáratban különösképpen jeleskedett két zsidó rabbi, Marvin Hier (gúnynevén „Liar", azaz „Hazudozó") és Abraham Cooper. Miután Wiesenthalék felsültek a Mengele-üggyel (ugyanis kiderült, hogy az orvos már öt éve halott, miközben ők egyre hangoztatták, hogy minden pillanatban várható az elfogása), Degrelle-t léptették elő ügyeletes „náci főbűnösnek". Százezer dolláros vérdíjat tűztek ki a fejére. A tábornok nem ijedt meg: szabad emberként élt Spanyolországban, számos tisztelője és támogatója akadt. Nem zárkózott el a bírósági tárgyalás elől — épp ellenkezőleg , ám kikötötte, hogy csak akkor hajlandó odaállni, ha ügyét legitim bíróság tárgyalja, nem olyan, mint az, amelyik a gyalázatos nürnbergi kirakatperben ítélkezett. Kérelmét — érthető okokból — elutasították.
Amikor egy francia televíziós producer anyagot gyűjtött egy Degrelleről szóló portréfilmhez, érdeklődött a B'nai B'rith és a Wiesenthal-központ illetékes szervezeteinél, milyen terhelő bizonyítékokkal rendelkeznek a tábornok által elkövetett erőszakos cselekményekről. Mindkét szervezet tagadta, hogy birtokukban lennének ilyenek, a rágalmazással mégsem hagytak fel. 1985. decemberében ismét Degrelle életére törtek. Az idős tábornok így reagált: „... Vádjaik kizárólag feltételezéseken alapulnak. Csak az eszméimet akarják megfizettetni velem." „Láttam én már különb dolgokat is a keleti fronton. Pontosan ugyanúgy folytatom az életemet, mint korábban. Magam veszem meg az újságokat az utcán, iszogatok a tengerparton. Nem mérgezem meg hátralevő éveimet azzal, hogy biztonságom megszervezésével vesződöm. Hiszek a szerencsémben és hiszek Istenben... Az isteni gondviselésre és igazságra számítok."
Ekkoriban a Történelemújraértékelési Intézet megbízta „e hatalmas történelmi alakot" (Robert J. Chapman), hogy írjon egy tizennégy kötetes memoirt. A kötetek mindegyike Hitlert volt hivatott bemutatni, különböző aspektusokból (a németekhez, az Egyházhoz, a külföldi politikusokhoz, a zsidók- hoz, a kommunistákhoz stb. való viszonyulását). Degrelle olyan fényképfelvételek és dokumentumok közzétételét is tervezte, amelyekhez kivételesen, prominens államférfiakkal való barátsága révén jutott hozzá és magángyűjteményében őrzött. Nemcsak a szemtanú és a beavatott, hanem egy becsületes ember írásai ezek. (Pontosan ezt nem tudták megbocsátani 'neki ellenségei.)
„Semmit sem tagadok le, amit Hitler tett, de megmutatom azt is, hogy mit csináltak a kommunisták és a nyugati szövetségesek." Sajnálatos módon, monumentális terve befejezetlenül maradt.
Léon Degrelle 1994. április elsején halt meg választott hazájában, Spanyolországban, malagai villájában, amely - látogatói szerint - egyesítette az ókori Róma és a mór kultúra dicsőségének emlékét.
Folytatjuk...
Forrás: Északi Korona XXIV.
Digitalizálta: V. Gy.
