1945-re a hadosztályok száma elérte az ötvenet.
Említsük meg a legérdekesebbeket: a Grandes tábornok vezetése alatt álló spanyol Azúr Hadosztályban tizenhétezer ember vonult fel, az 1944-ben alakult francia Charlemagne (Nagy Károlyról nevezték el) soraiban britek, indiaiak, sőt — állítólag — zsidók is harcoltak. Ott voltak a Moszkva körüli csatában, ugyanúgy, mint Berlin védelménél. A Nord és a Nordland hadosztályok skandináv önkéntesekből álltak, a Nederlandban hollandok és horvátok harcoltak Narvánál, Kurlandnál, Pomerániában; húsz lovagkereszttel tüntették ki őket. Valamennyi balti állam képviseltette magát, sőt oroszok, beloruszok és ukránok is jelentkeztek (az Andrej Vlaszov tábornok által vezetett RONA a sztálini terror alól akarta felszabadítani Oroszországot). Kelet-Európa egyéb területein, partizánok ellen vetették be a bosnyák moszlimokból álló Handzsár és az albán Skanderbeg hadosztályokat.
Budapest védelménél tűnt ki a népi németek (főleg svábok) alkotta Maria Theresia (legénységének nagy része hősi halált halt), és a magyar Hunyadi páncélgránátos, amely hadosztály Grassy József altábornagy parancsnoksága alatt állt. Ez utóbbi csak 1945. áprilisának végén hagyta el Magyarországot, de Ausztriában és Németországban tovább folytatta az ellenállást. (Sajnálatos hogy pont a ránk vonatkozó rész tartalmaz nagy pontatlanságokat - szerk.) Végül az amerikaiak elfogták, és legénységét kiszolgáltatták a szovjeteknek (Grassyt a szerbek felakasztották).
A Szovjetunióban működött a Von Pannwitz tábornok által megszervezett XIV. Kozák Lovashadtest, amely mind honi terepen, mind Jugoszláviában megállta a helyét. Amikor őket is át akarták adni a szovjet kormánynak, tömeges öngyilkosságot követtek el. Kevésbé köztudott, hogy létezett egy indiai Tigris Hadosztály, sőt Berlin védelménél harcolt egy tibeti lámákból és szerzetesekből álló egység is („A halál önkéntesei"), rangjelzés nélküli SS tiszti egyenruhában, akik — hivatásuk értelmében — az utolsó emberig elestek.
Hamis — és persze állandósult — állítás, hogy Hitler gyerekeket vezényelt ki és mészároltatott le Berlin védelménél: egyetlen hadosztályt állítottak fel a bad tölzi tisztiiskola kadétjaiból, akik a visszavonulásban vettek részt (egyébként példás hősiességgel).
A Waffen-SS-t a mai napig azzal vádolják, hogy a megszállt területeken erőszakos cselekményeket követett el. Nos, egyetlenegy olyan eset sem nyert bizonyítást, amikor német katonák az ártatlan lakossággal kegyetlenkedtek volna. Orosz túlélők mesélték, hogy a német fennhatóság alatt álló városokban kielégítő — bár szigorúan ellenőrzött — élet folyt, a katonák élelmet is osztottak. A hírhedt Einsatzgruppék „megtisztító akcióik" során valóban likvidáltak kémeket, árulókat, agitátorokat, bolsevik párttiszteket, főleg partizánokat. Ezek azonban kivétel nélkül megtorlások — úgymond „válaszlépések" — voltak. A Szovjetunióban számos partizántábor működött — némelyik a rendszer megbízásából, de legalábbis beleegyezésével. Ezek az emberek gyakran mindenféle egységes célt és küldetéstudatot nélkülöző csavargók, frontlógósok és köztörvényes bűnözők voltak, és a civil lakosság jóval többet szenvedett robbantásaiktól és fosztogatásaiktól, mint a német csapatok megszállásától.
Ami egész falvak németek általi elpusztítását illeti (mint például a Minszk melletti Hatin), ezt a kérdést ma sem látni tisztán. Elképzelhető, hogy ellenállási gócpontok voltak, ám az is lehetséges, hogy a szovjet hatóságok németellenes propagandájának estek áldozatul. (Tudjuk, hogy a szovjetek előszeretettel kenték rá tömeggyilkosságaikat a németekre.) Degrelle azt mondja: „Hősi csatában éltem az orosz fronton. Tragikusan hősi volt, és mártírium is volt." Nem valószínű, hogy ártatlan nők és gyerekek gödörbe lövését és szuronyra szegezését — és ki tudja, mennyi más rémtettel vádolják még az SS-t — értékelte „hősi mártíriumként". Aki így tud élni és küzdeni, az nem alacsonyodik le a tömegmészárlásig.
Egyetlen percig sem gondoljuk, hogy kimerítettük a Waffen-SS keleti fronti tevékenységének témáját — nem is beszélve a Szovjetunió elleni német hadjáratról egészében, amely számos nyugtalanító kérdést vet fel napjainkig —, mindazonáltal most — ha már a tömeggyilkosságoknál tartunk — át kell térnünk a Degrelle tábornok által „tömegpszichózisnak" nevezett kérdésre: a Holocaustra. Nem lehet célunk, hogy ezt a hatalmas témát részletesen megvizsgáljuk, hisz még napjainkban is egyre bővül a Holocaustanyag.
A hatvanas évek elején megjelentek az úgynevezett „Holocaust-tagadók" — vagy ahogyan magukat nevezik, „revizionisták" —, akik azóta több, olykor egymással is harcban álló csoportra szakadtak. Ugyanakkor Európa tíz országában" börtönbüntetést von maga után a Holocaust megkérdőjelezése; a Zündel- és az Irwing-féle perek sajtóvisszhangja ellenben csak olaj a tűzre, ami ráadásul a végtelenségig nyújtja és lezárhatatlanná teszi a témát, tapodtat sem elősegítve az igazság napvilágra kerülését. Nem beszélve arról, hogy milyen kitűnő reklámot csinál a filoszemiták és antiszemiták folyamatos csatározásainak. Az, hogy a Holocaust mára már a showbusiness önálló ágává nőtte ki magát, számunkra végtelenül visszataszító, de végső soron érdektelen. Különös, hogy a Holocaust kérdésében tények egyáltalán nincsenek, csupán érvek és ellenérvek hangzanak el a történelmi kutatás állandóan változó platformján. Tényként itt még azt sem érdemes elkönyvelni, amit — szó szerint — a saját szemünkkel látunk (filmek, fotók, stb.).
Degrelle tábornok 1979. május 20-án levelet írt II. János Pál pápának, az utóbbi Auschwitzba történő látogatása előtt. A levél meglehetősen éles — de nem udvariatlan — hangnemben felhívja a Szentatya figyelmét arra, hogy óvakodjék, nehogy a „halálgyár propagandistái" reklámfogást csináljanak jóhiszemű zarándoklatából. „Hadd mondjam meg azonnal, mennyire épületesnek tartom az elhaltakért való imádkozást — legyenek azok bárkik, bárhol —, akár a makulátlan tűztéglájú, vadonatúj égetőkemencék előtt." Ezután következik Degrelle álláspontja: „E kampányok [ti. a Holocaust mellett állástfoglaló „gátlástalan propagandisták kampányai"] hazugságokon alapulnak és már több mint negyedszázada mérgezik az egész Auschwitz-jelenséget... Igen, hazugságokon. Az auschwitzi tömegirtásokról szóló legenda egy kollektív pszichózist aknázott ki... 1945 óta az egész világot behálózta ez a legenda."
Melyek azok a tényként beállított dolgok, amely ellen Degrelle kikelt? A „hivatalos" történelem jól ismert állásfoglalása szerint a második világháború éveiben mintegy hat millió zsidót végeztek ki a németek által uralt szférában. A tömegirtást a Harmadik Birodalom vezetősége tervezte és irányította, Hitler személyes zsidógyűlöletéből kiindulva. E célra külön „haláltáborok" üzemeltek. Az elgázosított holttestek millióit krematóriumokban elégették, előbb azonban megfosztották őket értékeiktől: aranyfogaikat kiverték, ékszereiket leszedték, hogy ezeket beolvasztva utánpótlást biztosítsanak a német hadiipar megfeszített termelése számára. Az áldozatok bőréből lámpaernyőt készítettek, zsírjukból szappant főztek, továbbá rettenetes orvosi kísérleteket hajtottak végre rajtuk. A munkaképtelen gyerekeket élve dobták az égetőkemencékbe. Felesleges tovább sorolni, mindenféle szaftos részletet ismerünk; könyvek és filmek ezrei szolgálnak forrásul.
Rudolf Höss — aki 1940. májusától 1943. decemberéig volt az auschwitzi tábor parancsnoka — a nürnbergi perben eskü alatt vallotta, hogy szolgálati ideje alatt mintegy három millió embert gyilkoltak meg (csak Auschwitzban!), köztük orosz hadifoglyokat. A tömegirtás 1941 nyarától (!) 1944 őszéig tartott, végrehajtásához Zyklon-B gázt használtak, amit egy nyíláson át szórtak a gázkamrákba, majd fél óra (!) elteltével eltakarították a holttesteket. Ezek a helyiségek 2000 ember (!) befogadására voltak alkalmasak. Funk gazdasági miniszter arról is beszámolt, hogy az áldozatok szemüvegét (?) is elkobozták, a rabbik ruhájáról leszedték az aranysújtást stb.
Mit ír minderről Degrelle? „Ezen elgázosítások, hajlenyírások, foghúzások, szervkibányászások áldozatainak száma állítólag hat millió, olykor hetet emlegetnek, vagy — mint Riquet atya — tizenöt milliót, a Larousse Enciklopédia pedig már húsz millióról ír — ez több, mint az egész világ zsidó lakossága!... " „Nevetséges elképzelés... hogy naponta huszonnégy ezer embert el tudtak gázosítani Auschwitz-ban... egy négyszáz köbméteres szobában. Még kevésbé történhetett hét- vagy nyolcszázas csoportokban, egy huszonöt négyzetméteres talpalatnyi földön... Huszonöt négyzetméter egy hálószoba méretének felel meg. Be tudna-e zsúfolni Szentséged hét-nyolcszáz embert a hálószobájába? ... Ott nem is lenne szükség gázra! Mielőtt az utolsók bezúdulnak, az ember bezárja az ajtókat és bedobja a gázt a helyiségbe, a legtöbben már nem lélegeznek!..." „Úgy értesültem, hogy Szentséged az ellenállás tagja volt a második világháború alatt... Némelyek szerint Auschwitzot is megjárta. Mint sokan mások, [Szentséged] is kiszabadult, most pedig Pápává választották: egy Pápa, aki minden valószínűség szerint nem szagolt sok Zyklon-B gázt! A helyszínen járva Szentséged bizonyára bárki másnál jobban tudja, hogy emberek millióinak elgázosítása soha nem történt meg. Szektás propagandisták állandóan visszatérnek ezen nagy tömegmészárlásokra, ám Ön — mint közvetlen szemtanú — személyesen látta akárcsak egynek a végrehajtását... ?"
Degrelle a továbbiakban kitér azon vádakra, melyek szerint a kápók az áldozatok végbelében és a nők méhében (?!) kutatták a zsidó aranyat. Pontos számadatokkal szolgál arról, hogy ezen visszataszító műveletekhez — és az utánuk való tisztálkodáshoz — hány évtizednyi időre lett volna szükség. John Lukacs szerint a zsidók kiirtása négy etapban ment végbe: 1933 és 1939 között megindult tömeges kivándorlásuk Németországból, amely 1941ben még mindig tartott, bár „keleten szórványos tömeggyilkosságokra" került sor, 1942-től 1944 őszéig folyt a „módszeres irtás", amelyet ezután nagy hirtelen „felfüggesztettek", a járványok meg az éhezés pedig elvégezte a többit." Lukacs megenged magának bizonyos óvatos tiszteletet a hitleri Németország iránt egészében: elismeri, hogy a németek sokkal jobban éltek Hitler alatt, mint az oroszok valaha is a kommunista időkben, sőt még a német megszállás alatt levő népek sem nyomorogtak. Mindazonáltal, vonja le a végkövetkeztetést (számos önellentmondás után), „a döntő érv a zsidók tömeges elpusztítása".
Kíséreljünk meg legalább nagyjából kiigazodni ebben a zűrzavarban: az az igazság, hogy sem a „haláltáborok" mint olyanok létezése, sem az azokban állítólagosan végrehajtott gyilkosságok egyetlen támadhatatlan bizonyítékkal sincsenek alátámasztva. A vádlók általában 1941 nyarára teszik a „módszeres tömegirtás" kezdetét, ugyanakkor a „wannsee-i konferencia" néven elhíresült ülést — amelyen „német államüggyé avatták az európai zsidóság kiirtását — 1942. január 20-án tartották. Hogyan üzemeltethetett Höss gázkamrákat Auschwitzban 1941 nyarán, amikor Göring ez időben még éppen csak utasította Heydrichet a zsidókérdés „előkészítésére"? Nagyon fontos, hogy egyetlen dokumentumon, parancson sem szerepel Hitler aláírása: márpedig ha a zsidók megsemmisítése „német államügy" volt, a Führernek személyesen kellett jóváhagynia. Ha a tömeggyilkosság Hitler bosszúja volt az elvesztett háború miatt (ez közkeletű feltételezés), miért állították le a kivégzéseket 1944 végén?
A „haláltáborok" gázkamráinak felszereltségéről pedig még egy szó sem esett: ezeket több ízben megvizsgálták független szakértők (például Fred A. Leuchter, aki hivatásánál fogva gázkamrákat tervezett elítélt bűnözők számára az USA-ban), és megállapították, hogy e biztonsági rendszert nélkülöző, gyengén tákolt építményekben nem volt lehetséges mérges gázok használata anélkül, hogy a Zyklon-B a környéken mindenkit ki ne irtott volna. A háború alatt a táborokról készített légi felvételeken nyoma sincs „gázkamráknak", ellenben látható parkosított udvar, könyvtár és néhány más olyan épület, amely azt bizonyítja, hogy a foglyok igenis emberi módon éltek.
Nem szándékozunk beállni azon fecsegőknek a sorába, akik azt állítják, hogy pontosan tudják, mi történt a táborokban, azonban a józanész és a szakirodalom alapján valamiféle álláspontot mégis ki kell alakítanunk. Íme:
Hitler nem azért nem irtotta ki a zsidóságot, mert már „nem maradt ideje rá", hanem mert soha nem is akarta kiirtani. Az a bizonyos hírhedt „Endlösung" az Európából való kitelepítésük lett volna. Ismeretes, hogy a tömeges zsidó kitelepítés gondolatával már jóval korábban foglalkoztak európai kormánykörök: az oroszok egy időben rendelkezésükre akarták bocsátani a Krímet, ahol gazdálkodhattak volna. A zsidók azonban nem akartak gazdálkodni — mint ahogy a hadkötelezettség alól is kibújtak —, ezért a terv dugába dőlt. A XX. század elején a helyzet tovább romlott: „Ebben az időben... a zsidók ellenőrzésük alá vonták az ország politikai életét... A nemzet szellemi irányítása a zsidók kezébe került (a kormány és körei kivételével), és ennek megfelelően kezdett működni... Jogaik minden „korlátozása" ellenére a zsidók uralmuk alá hajtották az orosz nép lelkét."
Az antiszemitizmus jelensége még korábbra vezethető vissza: a középkor folyamán a zsidókra Európában „Istengyilkosként" tekintettek. Később az angol kormány Ugandát javasolta a letelepedésre, de egyes cionista körök — hosszas huzavona után — ezt is visszautasították, mondván, kizárólag Palesztinát tartják elfogadhatónak. (Degrelle: „A zsidó faj szerencsétlensége, hogy soha nem jött ki semmilyen más fajjal... Ami gyűlöletes, az, hogy a zsidók mindig előjoggal rendelkező osztályként, Is- ten kiválasztottjaiként akartak élni, és törvények fölött.")
1940-ben Himmler felvetette, hogy hozzanak létre a zsidók számára egy önálló államot Afrikában. Kevéssel később Rademacher előállt a Madagaszkár szigetére való kivándoroltatás tervével. Hitler egyetértett. Ezen kívül külön szervezetek működtek a célból, hogy Németországból való kivándorlásukat folyamatosan segítsék. (Más kérdés, hogy a zsidóáradatot egyetlen ország sem látta szívesen.) Degrelle: „Ha a nemzetiszocializmus harcban állt a zsidókkal, akkor ez egyetlen tárgyra volt korlátozva: hogy a zsidók békésen hagyják el Németországot... Madagaszkárt vették tervbe, de a tervet nem követték tovább, amikor az Egyesült Államok belépett a háborúba. Időközben Hitler arra gondolt, hogy a zsidók éljenek tovább hagyományos gettóikban. Meglesz saját vezetőségük, önkormányzatuk lesz és úgy élnek, ahogy akarnak..."
Senki sem vitatja, hogy Hitler gyakran tett figyelmeztető célzatú, propagandisztikus megjegyzéseket, de antiszemitizmusa nem arra irányult, hogy minden egyes zsidót meggyilkoljon, hanem hogy a gazdasági, politikai, kulturális stb. szférákban való befolyásukat megtörje. Visszatérve a táborokra, azoknak két típusa létezett: a gyűjtő (vagy ahogyan a neve is mutat- ja, „koncentrációs") tábor, innen irányították az internáltakat az altáborokba vagy munkatáborokba. „Haláltáborok" vagy „megsemmisítőtáborok" egyáltalán nem léteztek. (Kell valami beteges perverzitás és jó adag korlátolt befolyásolhatóság ahhoz, hogy ilyesmiket valaki komolyan vegyen.)
A táborokban ténylegesen használtak Cyklon-B gázt — fertőtlenítésre és az élősködők ellen, nem pedig emberek elgázosítására. Mit csináltak hát a táborlakók? Dolgoztak, ahogyan a hátországok minden egészséges tagja szintén dolgozott, már aki nem a fronton szolgált. A zsidók munkába állítására 1941 közepéig nem volt szükség, azonban a „totális háború" megindításával párhuzamosan fokozódott a termelés, és — mivel a férfiakat besorozták — a zsidóknak az anyaországban végzett munkával kellett kivenniük részüket a háborús nehézségekből. Kezdetben nem nyomorogtak, sőt még bért is kaptak.
A későbbiekben életkörülményeik természetesen romlottak, akárcsak a háborús veszteségeket elszenvedő hátország civil lakosságának körülményei. Az elhalálozások többsége is ezen időkre tehető: „Az internáltak kétharmad része — írja Degrelle, — ...ebben az időben hullott el, a tífusz, a vérhas, az éhezés áldozataiként... Az összes 25 613 fogoly közül, akik a hat év alatt meghaltak ebben a táborban, 19 296 a fogvatartás utolsó hét hónapjában halt meg! Ekkoriban a szövetségesek légi terrorizmusa már nem katonai célt szolgált... (Előtte sem teljesen - szerk.) Ezen vak csapások vérengző ostobasága nélkül, internáltak ezrei megmenekültek volna."
Nos, ha a Holocaust-ipar haszonélvezőinek érdekeit és az elmúlt hatvan év mesterségesen szított tömegpszichózisának eredményeit figyelembe vesszük, arra a felismerésre jutunk, hogy maga a munkatáborok létezése kiválóan szolgálta a szövetségesek mögött álló erők érdekeit: egyebek mellett az ő terveik alapján ment végbe ezek „halálgyárakká" való átmaszkírozása. A fotókon látható hullahegyek a zsarolás és a dokumentumhamisítás iskolapéldái.
Íme, csupán egyetlen eset: „Egyik nagy német város rendőrtisztje elé az amerikai egyenruhát hordozó zsidók letettek egy fényképet. »Íme — mondták —, ezt a közel 20 000 zsidót ön ölette meg Belsenben.« A fényképen valóban eltorzult emberi holttestek valóságos hekatombája látszott. A rendőrtiszt azonban azt mondta: »Ezek nem zsidó halottak. Ezek a város ellen intézett légitámadás halottai. Német halottak. Különben igazolni tudom, hogy ennek a fényképnek az elkészítését én magam rendeltem el, amíg e város rendőrségének a feje voltam.«"" A háború idején meghalt — de nem szisztematikusan meggyilkolt! — zsidók száma a valóságban öt-hatszázezerre tehető.
Tisztában vagyunk azzal, hogy léteznek olyanok, akiket a Holocaust személyesen érint: azok számára, akik rokonaikat veszítették el a táborokban, nyilván sovány vigasz és kevéssé meggyőző fentebb ismertetett álláspontunk. A dolgok másik oldalát azonban az érzelmi elfogultságra való tekintet nélkül fel kell fedni, annál is inkább, mert a Holocaust-business jó szándékúnak semmiképpen sem nevezhető kiagyalói, hittársaik — sajnálatos — halálának emlékét is meggyalázzák.
És ha már a halottaknál tartunk, illendő lenne — sőt kötelesség! — felhagyni végre a zsidók előtti meaculpázással és feleleveníteni hősi halottaink emlékezetét: azokét a magyar — és nem magyar — katonákét, akik — Degrelle tábornokhoz hasonlóan — „hősi csatában és mártíriumban" harcoltak a soha meg nem valósult új Európáért. A háború még nem ért véget.
A XX. század egyik legnagyobb tragédiája, hogy kitört a második világháború: a másik pedig az, hogy elvesztettük.
TARASZEVICS ZSUZSA
Forrás: Északi Korona XXIV.
Megjegyzés: Talán nem is lenne szükség arra, hogy külön kihangsúlyozzam: nincs értelme a cikk kisebb tárgyi, és számbéli tévedésein fennakadni. Összességében a mondanivalója az, ami fontos - mivel nem hazugságokon, hanem az igazság keresésén, és szándékosan elhallgatott információk feltárásán alapszik. Kétség nem lehet afelől, hogy az írás megállja a helyét.
Vésztői Gyula - Jövőnk-info
