Rend vagy Káosz? IX. rész

A kultúra életvonalának változatai
Írta: Bácskay Bencsik Béla

Az emberi kultúrák kezdetének a paleolitkori ember kultúrája tekinthető, amely mintegy 30—40 ezer évvel ezelőttől kb. 10—12 ezer évvel ezelőttig tartott. Ez a kultúra főleg individualiszukus cselekvésekben és természethű művészi alkotásokban nyilvánult meg (paleolitkori barlangfestmények). Az ezután következő, 10—12 ezer évvel ezelőtt kezdődő neolitkorban kezdtek kifejlődni az első emberi közösségek, mindinkább univerzalisztikus jellegű kultúrával. (Organizálódó társadalmi berendezés, konvencionális művészet, sematikus, geometrikus jellegű rajzok, faragványok és szobrok.)
Az univerzalisztikus neolitkori kultúrából sarjadtak ki a történelmi idők kezdetén az önmaguk történelméről már írásban számot adó első történelmi kultúrák.

Ezeknek két típusa különböztethető meg. Az egyik, mintegy 6 ezer évvel ezelőtt, a neolit földművelő telepek között kialakuló városok feltűnésével, a másik a neolitkultúra merev vonásait csak kisebb mértékben felvevő és a neolitkor végén nomád életmódot folytató népek megtelepedésével kezdődik. Mind a városi kultúra, — a városban lévő szabadabb élet miatt —, mind a nomád kultúra a más népekkel való érintkezés és szellemi hatások miatt a neolitkor merev kultúrájánál individualisztikusabb. Ámbár közel jutnak a középállapothoz, mégis univerzalisztikus jellegűek. E kétféle kezdeti típus később elkeveredik egymással, mert a nomádok néha meghódítják a városokat és lassan az ő sajátos kultúrájuk és életmódjuk is hozzáidomul a meghódított népekéhez. A történeti kultúrák ezekből a neolitkultúránál individualisztikusabb, de még túlnyomóan univerzalisztikus átmeneti kultúrákból alakultak ki, éspedig újbóli univerzálódással, a kisebb városoknak egy birodalomba való egyesülésével, illetőleg a kisebb törzseknek egy nemzetbe való összeolvadásával. Ettől kezdve válik fontos tényezővé a történelemben a birodalmi és a nemzeti gondolat. A városi kultúrákból kifejlődő települt népek kultúrájánál először csak a birodalomhoz való tartozás eszméje, a nemzetekbe szerveződő nomád népeknél pedig a nemzetség, a közős származás, a nemzet eszméje az összetartó kapocs. Azóta is a történelemben hol a birodalmi, hol a nemzeti gondolat jut előtérbe, időnkint pedig egymással párhuzamosan feltűnő ideáljai ezek az egymással összeforrni kívánó népeknek.

A történelmi kultúrák az egyes birodalmak, illetőleg nemzetek kialakulásával együtt kezdődnek. A nagy települési centrumok, a városok kialakulásával kezdődő kultúráknál, pl. a babilon—asszír kultúránál, a birodalmi gondolat az uralkodó. A birodalom megszemélyesítései, a különböző dinasztiák nemzetiségre való tekintet nélkül, gyakran tervszerűen igyekeztek beolvasztani a birodalom népességébe különböző idegen népeket is. Ugyanezt látjuk a többi, a birodalmi eszmén alapuló és városi centrumokból kifejlődő kultúráknál, az egyiptomi kultúránál, sőt részben a római birodalomban is. A nomád életmódból kifejlődő kultúráknál ellenben hosszú ideig, vagy végig megmarad a hódító nemzetségek és a hódítottak közötti elkülönülés.

Az eddigi meggondolásokból láthatjuk, hogy a történeti kultúrák általában a középállapothoz közel lévő univerzalisztikus kultúrállapotú, lazább összefüggésben lévő népek kultúrájából fejlődnek ki és az egységesülés révén alakulnak egy birodalom, vagy egy nemzet kultúrájává. Ha tehát a történeti kultúrák különböző változatainak az életvonalát akarjuk megrajzolni, az ilyen vonalakat a középállapot felett kell elkezdenünk. Az élethullám történelemelőtti része azoknak az apróbb neolitkori településeknek a kultúrája, amelyekből az illető történeti kultúra kialakult. Ezek műveltségi állapota erősen univerzalisztikus, vallásos, misztikus ugyan, de mivel még erősen összefügg az ember materiális szükségleteivel, a világ legkülönbözőbb részeiben is hasonló jellegű. Ugyanazok a szükségletek ugyanazokat az alkotásokat termelik ki. Ezért beszélhetünk általában neolit-kultúráról. A neolit kultúrának röghözkötöttsége az átmeneti korszakban, a városiasodás és a nomádság korszakában válik szellemibbé és változatosabbá, hogy a történelmi időkben a partikuláris egységek egy általános, közös jellegű birodalmi, vagy nemzeti kultúrává fejlődjenek.
E meggondolások alapján a történelmi kultúrák kialakulásának vonalát a következőképen ábrázolhatjuk:

Ez a hullám előzi meg az első történelmi kultúrákat, azaz azokat, amelyek maguk nem más történelmi kultúrák folytatásai. E kezdeti hullám az egyes történeti kultúráknál különbözőféleképpen folytatódhat. Mivel mindegyiket nagyjában ugyanaz a mindegyikre nézve közös jellegű kezdeti hullám előzi meg, tehát életvonalukat csak a történeti időktől kezdve ábrázolhatjuk. A kultúrhullámok alakja a történelmi időkben minden sajátos kultúrára nézve egyéni jellegűvé válik. A történelmi kultúrák életvonalai egymástól igen eltérőek lehetnek, s a szabályos hullámvonaltól gyakran nagy mértékben eltérnek.

A szabályos hullámvonaltól eltérő életvonalú kultúrák

Ha a kultúra mindvégig csak egészséges állapotokon megy keresztül, akkor az univerzálódási folyamat még az elasztikus állapot közelében individualizálódásba megy át, míg a kultúra ismét individualisztikussá lesz. Egészséges kultúra esetében a leszálló ág nem lépi át az egység megrendülését jelentő határvonalat, hanem újra felszálló ágban folytatódik. A teljesen egészséges élethullámok tipikus képe tehát a következő:

Az egészséges élethullámnak nem kell minden egészséges kultúrkorszakot tartalmaznia és a hullám hegyeinek és völgyeinek nem kell egyformáknak lenniök, hanem a következőképen is festhetnek:

Ilyen kizárólagos egészséges állapotokon keresztülmenő élethullámú kultúrákra alig találunk példát a történelemben. Az egész élete folyamán egészséges kultúra éppen úgy csak absztrakció, mint az állandóan egészséges ember. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az egészség fogalmát, mint egy ideális határesetnek (illetőleg a kultúráknál eseteknek) a fogalmát ne alkalmazhatnánk mind az emberre, mind a kultúrákra. Mint az európai kultúra példájából láttuk, s mint ezt a többi kultúrák tanulmányozása mutatja, a túlzottan merev, vagy bomlott, terméketlen korszakok nem ritkák a kultúrák életében. Azonban, amíg a kultúra tovább él, a végső megmerevedés, illetőleg a végső felbomlás előtt megfordul a változás iránya, a kultúra felgyógyul betegségéből. Ilyen beteg korszakokat is tartalmazó, de meg-meggyógyuló kultúra képe a következő:

Ilyen típusú a kínai kultúrának már ismertetett élethulláma is. És végül lehetségesek olyan kultúrák, amelyek egy, vagy több hullámhegy és hullámvölgy után befejeződnek egy felszálló, vagy leszálló ággal, teremtő erejük elpusztul a végső megmerevedésben, vagy a végső felbomlásban.

Aszerint, hogy felszálló, vagy leszálló ággal szűnik meg valamely kultúrának teremtő ereje, a kultúra alkotó ereje elsorvadásának két esetét különböztethetjük meg, amelyeknek tipikus élet vonalai a következők:

A megmerevedésben elsorvadó kultúra termékenységének és alkalmazkodó képességének elvesztése után még sokáig továbbélhet csökkent aktivitású, álomszerű életet egy örökös mániákus ismétlődés egyformaságában. Ha azonban elavult kulturális rendje végképp anakronizmussá válik a továbbfejlődő világban, akkor nem képes többé ellenállni az időszerűbb és rugalmasabb kultúrájú népek nyomásának. Mert, ha a kultúra elveszti rugalmasságát, az emberekből is kihal az egyéni kezdeményező erő. Ha az elavult intézmények nem biztosítják többé a kultúrközösség védelmét, akkor az egyének kezdeményezőerejének hiánya miatt az esetleg hősies nép milliós tömegei néhány ezernyi támadó önkényének áldozatává eshetnek. (Pl. a spanyolok kis csapatai könnyen hódították meg a dermedt kultúrájú indián népek hatalmas tömegeit.)

A túlzott mértékben individualizálódó kultúra ellenben a gyeplőnélküli szabadság miatt, az egyének önátadókészsége, az önzetlenség és az áldozatkészsége az összetartó szervezettség, a közös eszmék, a közös cél, a közös életterv hiánya miatt veszti el ellenállóképességét. Az olyan közösség, amelyben az egyes egyén csak a saját érdekével, egyéni érvényesülésével, jólétével törődik, a közösség érdekének ellenére is, amelyben nincs egységbekovácsoló fegyelem, hanem csak széthúzás és mindenki a saját feje után cselekszik, az ilyen nép nem kultúrközösség többé, hanem csak emberhalmaz, széthullott kéve. Nem képes többé ellenállni a fegyelmezettebb, áldozatos egyénekből álló, közös célt követő népek nyomásának.

A megmerevedett kultúra tehát a merev anyaghoz hasonlít, amely a zúzó erők hatására könnyen szertehull. A túlzottan individualisztikus, dekadens, elpuhult kultúra ellenben olyan, mint a lágy, kenőcsszerű tömeg, amely a külső csapásoknak egyáltalán nem képes ellenállni. Csak az egészséges, rugalmas kultúráról pattannak vissza, a támadások, a természeti és történelmi erők pörölycsapásai.

A megmerevedésben elsorvadó kultúrák példája az egyiptomi kultúra. Ez a városi élet kifejlődése idejében enyhébben univerzalisztikus, de később az elasztikus egység határán túl mind merevebbé válik. Az anyai ágon idegen származású IV. Amenofisz megkísérli a merev tradíciók meglazítását, új vallás bevezetését. Ennek erjesztő hatása nyomán rövid időre megelevenednek a merev művészeti formák, a művészet naturalisztikusabbá válik. A régi hagyományok híveinek reakciója után azonban megállítja, majd megfordítja ezt a folyamatot, a kultúra ismét mindinkább univerzalisztikusabbá, mind konvencionálisabbá, mind tradicionálisabbá válik, nem alkot már, csupán ismétel és végül egészen megdermed. Az egyiptomi kultúra életvonala változatosan tehát a kővetkező képet mutatja:

Az egyiptomi kultúra életvonalához hasonló a perui, úgynevezett inka kultúra életvonala. Ez is a neolitkor utáni városi centrumok enyhébben univerzalisztikus kultúrájából alakult ki. Fejlődése során mind jellegzetesebben univerzalisztikus vonásokat mutat. Az inkák betörése után egy rövid ideig tartó individualisztikusabb korszak következett, természethűbb, megelevenedő művészettel, de a megismétlődő univerzálódási folyamat e kultúrát a spanyolok betörésének idejére már egészen megmerevítette. A felbomlásban elpusztuló kultúrára példának az athéni kultúrát hozhatjuk fel.

Az individualisztikus és univerzalisztikus jelleg szempontjából a görög kultúra nem tekinthető egységesnek. Meg kell különböztetnünk a dór és az ion kultúrát. A spártai kultúra még akkor is megmaradt univerzalisztikusabb állapotban, amikor az athéni már erősen individualisztikus jellegű volt. Az athéni kultúra virágzása idején egészséges mértékben individualisztikus kultúra volt, a spártai kultúra viszont ezidőtájt szintén egészséges, mérsékelten univerzalisztikus kultúra (katonai állam) volt. Ismeretes, hogy Spártában a gyermekeket korán elválasztották a szüleiktől és államilag nevelték. A felnőtt férfiak együtt étkeztek és sportoltak. A sport jórészt katonai jellegű tornagyakorlatokból állt.
Az athéni és általában a ioni kultúra megelőzőleg szintén univerzalisztikusabb volt. A görög kultúrának a letelepedést követő első századai, amelyet joggal nevezhetünk görög középkornak, erősen univerzalisztikus jellegűek voltak. E korszakban az irodaloan mithoszokból és eposzokból áll. Az élet a középkor lovagjainak életére emlékeztet, az erkölcs kötelesség-erkölcs volt. Még későbben is megmaradt a nyoma a színdarabokban és tragédiákban ennek a régebbi szigorúbb erkölcsi felfogásnak. A tragikus hős nem azért bukik el, mert a lelkiismerete ellen cselekszik, hanem mert akarva-akaratlanul megsértette az eszmei világ törvényeit. Sokrates idejében azonban ez a felfogás már nem érvényesült. Az eszmei világ törvényeihez igazodó egységes erkölcsi felfogás helyére az erkölcsi pluralizmus, az egyéni megítélés (pl. Sokrates „daimonion-ja”) lép.
  Az athéni kultúra végül is a túlzott individualizálódás miatt a kultúrák betegségével kapcsolatban már említett módon elsorvadt. Életvonalának vázlatos képe a következőképen ábrázolható:

Az eddigiekben olyan kultúrák élethullámát vázoltuk, amelyek a neolitkor után kifejlődő városiasodással kapcsolatban, vagy a nomádélet utáni letelepedéssel kezdődtek, azaz az első történeti kultúrák életét, amelyekre hathatott ugyan egy korábban kifejlődő történeti kultúra, (mint pl. a görög kultúrára a krétai és egyiptomi), de e hatások mégsem olyan mértékűek, hogy az illető kultúra az előbb kifejlődött kultúrák folytatásának volna tekinthető, hanem a neolitkor utáni átmeneti állapotokból kifejlődő önálló, sajátos, egyéni jellegű kultúra. Az olyan kultúrák élethullámával kapcsolatos kérdéseket, amelyeket egy más jellegű kultúra előzött meg, (pl. a mai mexikói kultúra, vagy a mai egyiptomi kultúra) csak később, a kultúrák összefüggésének problémáival kapcsolatban tárgyaljuk. Az ilyen kultúrák életvonala is hullámalakú, csak néha nehéz eldönteni, hogy egy új hullámhegy a kultúra új hullámhegyének kezdetét, vagy pedig egy új kultúra kezdetét jelenti-e; hogy egy új világnézetről, vagy pedig a régi világnézet újjászületéséről, új, korszerűbb formában való feltámadásáról van-e szó.
A kultúrák élethullámával kapcsolatban még fontos annak a belátása, hogy a kultúrának nem szükséges felbomlásban, vagy megmerevedésben lassan elsorvadnia, hanem a kultúrhullám bármely pontján véget érhet, ha valamely természeti katasztrófa, vagy minőségileg különb és mennyiségileg túlerőben lévő népek pusztító hódítása hirtelen elvágja életének fonalát.