Trianon a magyarság egyik legnagyobb nemzeti tragédiája: ebben mindenki egyetért a nemzeti oldalon. Abban viszont már korántsem teljes az egyetértés, hogy mi vezetett ide, mik voltak ennek a hatalmas csapásnak az előzményei. Ami biztos a mi részünkről: Trianon nem derült égből villámcsapásként érte Magyarországot, hanem egy hosszú folyamat logikus végeredménye volt, rengeteg előzménnyel. A mi véleményünk abban is eltér a megszokottól, hogy Trianonért nem másokat kell hibáztatni, más népeket vagy politikusokat habzó szájjal pocskondiázni, hanem elsősorban a magyarság berkein belül kell megtalálni a bűnösöket, illetve azokat, akik súlyosan hibáztak.
Harmadszor pedig véget kell vetni végre-valahára az állandó siránkozásnak, önsajnáltatásnak, vagyis a szokásos, pusztán külsőségekből álló trianonozásnak. Ugyanis a hajó 89 évvel ezelőtt elment és azóta a maradék Magyarországot is komoly veszély fenyegeti: a legkevésbé sem hiányzik nekünk tehát a sovinizmus, a kárpát-medencei nemzetek közötti értelmetlen gyűlölködés, acsarkodás vagy revansizmus bármilyen megnyilvánulási formája sem. Ehelyett a realitás talaján maradva inkább egymással összefogva kellene elgondolkodni a jövő legfőbb kérdésein, amelyek egyaránt sújtanak magyarokat és más nemzetiségűeket is a Kárpát-medencében: gondolunk itt a tragikus demográfiai viszonyokra, az emberek globális tőkének való növekvő kiszolgáltatottságára stb. Trianont azért egyáltalán nem kell elfeledni, de egy valamit jól jegyezzünk meg: a békediktátumot elsősorban saját magunknak köszönhettük.
A mai fanatikus revizionistáknak pedig csak annyit: belegondoltak már, hogy mi történne, ha egy véletlen folytán a mai Magyarország bármilyen magyarok lakta területet is visszaszerezne az elveszített vidékek közül? Segítünk: az ottani magyarokat a szó szoros értelmében megrontaná az innen átáramló hedonista (élvhajhász) és materialista életszemlélet. Úgyhogy bármilyen furcsán is hangzik, a kinti magyaroknak a legtöbb esetben jobb helyük van a környező országokban, mint lenne a mostani Magyarországon. Ott legalább megmaradnak magyarnak (éppen az állandó egymásra utaltság miatt), míg itt legfeljebb beleszürkülnének abba az arctalan fogyasztói masszába, akiknek egyik jellemzően legnagyobb gondjuk, hogy megszűnt a boros-bochkor „show”, ezért szolidaritásból piros szalaggal ékesített autók tömegei furikáznak az utakon.
De vissza a történelemhez. A XVI-XVII. századi török-Habsburg-magyar háborúk után az országnak egy teljesen új helyzettel kellett szembe néznie. A magyarság ugyanis óriási vérveszteséget szenvedett az állandó háborúskodás során, miközben tömeges magyarirtásokra is sor került (pl. Giorgio Basta, Habsburgok pénzelte zsoldosvezér erdélyi hadjárata). Ennek következtében a magyarság létszáma az ország több vidékén is drasztikusan megcsappant, sőt egyes területekről teljesen el is tűnt a magyar etnikum. A keletkező etnikai űrt pedig a peremterületekről, illetve az országhatáron túlról bevándorló más nemzetiségű emberek foglalták el sok esetben. A spontán bevándorlás mellett létezett szervezett betelepítés is, amelynek a legnagyobb tétele a németek szervezett betelepítése volt azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az ország arculata fokozatosan elveszítse magyar jellegét (ebben élen járt a „jó” Mária Terézia).
Egy szó mint száz: az 1787-ben megtartott első pofesszionális népszámlálás során kiderült, hogy a Kárpát-medencében a magyarok már csak relatív többséget alkotnak (41,5%), amely kevesebb, mint a fele a török-Habsburg háborúk előtti számarányuknak. Az ország végérvényesen soknemzetiségű állam lett, ahol a nemzetiségiek összesen már többen voltak, mint a magyarok: 16% román (akkori elnevezéssel oláh), 11% szlovák (tót), 10% német (sváb), 9,5% horvát, 7% szerb (rác), 3,5% ruszin és még sok egyéb kisebb nemzetiség, amelyek nem érték el az 1%-os nagyságrendet (pl. bunyevác, sokác, vend, gorál lengyel, örmény stb.). Megszűnt tehát az a középkor végéig jellemző állapot, hogy az országban több nemzetiség is él, de azok településterületei inkább csak a peremterületeken voltak jellemzőek. Emlékeztetőül: Mátyás király uralkodásának végén a Kárpát-medence lakosságának 85-90%-a magyar etnikumú volt.
Az új helyzethez, vagyis az ország soknemzetiségűvé válásához azonban a magyar nemességnek is alkalmazkodnia kellett volna, hiszen az ország politikáját ők szabták meg. De az új viszonyokhoz való alkalmazkodás a legtöbb esetben elmaradt. Pedig a „felvilágosodás”, majd a „nagy francia forradalom” kiengedte a szellemet a palackból és megjelent a modern nacionalizmus, amely sokszor sovinizmusba csapott át. Csak idő kérdése volt, hogy ez az új hullám mikor éri el a kárpát-medencei nem magyar népeket is. Hozzá kell tennünk, hogy ezeknek a népeknek a nemzeti öntudatát legtöbbször a Habsburgok gyártották Bécsben (a magyarok ellen), de ez semmit nem von le a magyar nemesség felelősségéből abban, hogy meg kellett volna érteni ezeknek a népeknek az egyenjogúságra való törekvését. Mégsem gondolhatta azt senki komolyan, hogy azokban a dél-erdélyi vagy észak-felvidéki vármegyékben, ahol a románok, illetve a szlovákok már messze etnikai többséget alkottak (sőt számarányuk több helyen megközelítette a 80-90%-ot is), továbbra is a magyar nemesség fog a régiek alapján diktálni. Azok az idők ugyanis már elmúltak és be kellett volna látni: Habsburg lázítással vagy anélkül, de ezek a népek előbb-utóbb megelégelik a jobbágyi státuszt. A nemesség rövidlátóságára jellemző, hogy Erdélybe hosszú időn keresztül csábították olcsó munkaerőnek az óhazájában elnyomott román parasztokat, akik a fent említett 1787-es népszámláláskor már Erdély abszolút etnikai többségét alkották (55%).
Törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb bekövetkezik az első etnikai jellegű összecsapás. Történt, hogy 1784-ben az erdélyi románoknak is megígérték, hogy beállhatnak határőrvidéki katonának, amely akkoriban több jelentős kiváltsággal járt és kiutat jelentett a jobbágyi kötöttségek alól. A megengedő rendeletet azonban Bécsből provokatív módon visszavonták és a lázongó románokat a magyarokra uszították. A Horea, Closca és Crisan vezetésével meginduló román fegyveresek előbb csak a magyar nemességet hányták kardélre, majd hamarosan (a Habsburgok bátorítására) válogatás nélkül a magyar települések ellen fordultak. A kegyetlenkedés nem ismert mértéket. A felkelés területén, tehát elsősorban DNY-Erdélyben és a vele határos területeken a felkelők szabályos népirtást rendeztek a magyar lakosság körében, amelynek során mintegy 400 magyar falu tűnt el végleg a föld színéről. Horeáékat végül a császári katonaság verte le, miután többször megtiltották a magyar nemességnek a katonai beavatkozást („oszd meg és uralkodj” politika).
A nemzetiségekkel kapcsolatos feszültségek és a rövidlátó nemesi politika tovább folytatódott a későbbiekben is. A feléledő horvát nacionalizmust, az illírizmust sem hagyták kibontakozni a magyar főrendek, sőt betiltották az illír mozgalmat (a horvát nemzeti eszme a XIX. század első harmadában egy régi római provinciában, Illyricumban és a benne élő illír népben találta meg ősi gyökereit). Emiatt – több évszázados együttélésünk során először – erős magyargyűlölet lett úrrá a horvát rendek körében. És ezután már nem kell azon csodálkozni, hogy Jellasics horvát bánt a Habsburg udvar ki tudja játszani az 1848-49-es magyar szabadságharc ellen. A kiélesedő etnikai feszültségre, illetve a bizalmatlanságra jellemző az 1831-ben, a Felvidék K-i részén kitört ún. kolerafelkelés. Történt, hogy ezen, a zömében szlovákok és ruszinok által lakott területen megjelent a kor félelmetes betegsége, a kolera. A magyar közigazgatás karantént rendelt el a települések határánál, illetve a kutakat bizmut porral szórták meg, amely anyagról – tévesen – azt hitték, hogy fertőtleníti a fertőzött vizet. A kor bizalmatlanságára jellemző, hogy hamarosan elterjedt a helyi nemzetiségiek körében, hogy a magyarok szándékosan mérgezik a kutakat, illetve a karanténnal ki akarják éheztetni a lakosságot… A kialakult lázadást végül sikerült leverni, de sok nemesi kúria felgyújtása jelezte, hogy nagy a baj.
1844-ben sikerült elérni a magyar nemességnek a magyar nyelv hivatalossá tételét a közügyekben. A nemzetiségiek többször hiába kérték, hogy a saját nyelvük is hivatalossá válhasson az általuk többségében lakott területeken, a magyar nemesség makacsul ragaszkodott, hogy ez a jog csak a magyarokra vonatkozik. Pedig engedményekkel ekkor még el lehetett volna kerülni a helyzet elmérgesedését, hiszen ekkoriban még a nemzetiségi lakosság döntő része lojális volt a Szent Koronához, a Szent Korona alattvalójának tartotta magát és semmiféle szeparatista törekvés nem látott napvilágot. (folytatjuk)
Berényi Sebestyén - Jövőnk.info
