Simonyi óbester
1832. augusztus 23-án az aradi várban meghalt egy fogoly. Vajon Simonyi József báró – aki kortársaitól a „legvitézebb huszár” kitüntető címet kapta, és akinek szédületes karrierje a börtönben ért véget – szadista volt, vagy csak igazi katona?
Simonyi (eredeti nevén Simon) József 1770. április 8-án született
Nagykállóban, egy magát nemesinek állító családban. Diákéveiben mint
nagy verekedő és vakmerő csínytevő keltett feltűnést. Hatodikos
gimnazistaként, alig 17 évesen beállt huszárnak. Apja azonban hamarosan
kiváltotta a harcias kamaszt, és (büntetésből?) elszegődtette
mészárosinasnak Kecskemétre. A makacs ifjú azonban fél év múlva, 1787
végén újra felcsapott huszárnak.
Huszáros kezdet
Simonyi katonaéletének kezdete egybeesett az utolsó török háború kitörésével. Néhány hónapos kiképzés után a hadszíntérre vezényelték az ezredét, a Wurmser-huszárokat is. Az „öregek” eleinte elzavarták a pelyhedző bajszú fiút az összecsapások közeléből. A tűzkeresztségen 1788. november 11-én esett át, amikor mindjárt egy tekintélyt parancsoló, karddal vágott sebhelyet is szerzett magának az arcára. Miután átvészelte a töröknél is veszélyesebb téli táborozást, az éhezést, az esőt és a fagyot, 1790-ben vicekáplárként fejezte be első hadjáratát. Ebben az évben meghalt az apja, Simonyi pedig csekélyke örökségét huszáros gyorsasággal verte el cifra ruhákra és könnyű lányokra.
Rövid békeidő után 1792-ben megkezdődött a francia háborúk csaknem negyedszázadig tartó korszaka. A jóvágású huszár emberöltőnyi időt töltött a harctereken – szinte egész férfikorát. Hamar felhívta magára a figyelmet felderítő járőrként végrehajtott bravúrjaival. Például tizenhat huszárjával megtámadott és szétugrasztott egy hatvanfős francia őrjáratot, szabályos párviadalban levágva parancsnokukat. Amikor 1819-ben egy nagyváradi tanárral megíratta életrajzát, Háry János módjára mesélt ezekről az évekről: „Váratlan tetteinek az ellenség helységeiben oly rémülést szülő híre futamodott, hogy már neve említésére is minden ember rettegett... Csak a szürke lovú Simonyi káplártól félnek, és vele rémülve ijesztgetik egymást.” Vitézségét felettesei is méltányolták: „káplár létére a brigadérosok asztalánál ebédelt”.
Az 1795-ös rajnai hadműveletek végén őrmesterré léptették elő. A következő év Észak-Itáliában találta: augusztus elején a Garda-tó melletti, menekülésnek is beillő visszavonulás közben szakaszával visszaszerezte az ellenségtől a tartalék tüzérség harminc ágyúját. Hőstette tiszti előléptetést eredményezett: egy ulánusezred hadnagyává nevezték ki.
1799-től újra a Rajna vidékén harcolt. A Habsburgok hadserege egyik vereséget a másik után szenvedte el, a lovasság leginkább a visszavonulás biztosítása során tüntethette ki magát. Simonyi „diadalai” is csak a veszteségeket enyhítették: fél század ulánusával megmentette a fogságba eséstől két ezred ágyúit és lőporos szekereit, néhány nap múlva pedig utóvédként az előrenyomuló ellenség mögé kerülve okozott zavart, lehetővé téve ezzel, hogy az övéi rendezetten visszavonuljanak.
Báró Vitézvári
A vakmerő fiatal hadnagy ezekben az években tett szert egy befolyásos támogatóra új parancsnokának, a német nevű, de magát jó magyarnak valló Wartensleben grófnak, a Blankenstein-huszárok ezredesének személyében. Az ő pártfogásának köszönhetően 1802-ben elnyert egy magas katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet*, 1804-ben megkapta a bárói címet, ugyanakkor előléptették alkapitánnyá, majd 1805-ben kapitánnyá. Rangemelkedésével az eredeti Simon nevet a „nemesibb” Simonyira változtatta, bárói címéhez pedig a Vitézvári előnevet kapta.
1809-ben Aspernnél a fővezér, Károly főherceg szeme láttára tüntette ki magát; a csata után ő nevezte ki Simonyit őrnaggyá a Hessen-Homburg huszárezredbe. Wagramnál már új beosztásban harcolt: a vereség után ő biztosította a visszavonulást a Thaya folyó hídjánál. Jókai Mór A legvitézebb huszár című regényében így beszélte el a jelenetet: „Az égő híd közepén még egyszer megállt Simonyi az utána tóduló ellenséggel szembeszállva, s mint az őskor emlegetett Horatius Coclese, a kétfelől lobogó lángok közt harcolva, feltartóztatá azt addig, míg háta mögött lángba borult az egész híd; akkor az égő gerendákon keresztül ő volt az utolsó, aki átnyargalt a túlsó partra.”
A kulmi csata után 1813-ban alezredessé léptették elő, magas kitüntetéseket kapott a szövetséges orosz, porosz és hesseni uralkodótól. A lipcsei „népek csatájában” – mint a regényekben – egy golyó a szíve fölött levő tárcában akadt meg. A csata után ezredessé (alezredesi előléptetését követően mindössze öt héttel!) ezrede parancsnokává nevezték ki.
A háború utolsó szakaszában végre új szerepkörben mutathatta meg képességeit: győztes hadsereg élén üldözte Napóleon visszavonuló hadait. Utolsó bravúrját 1814. február 20-án hajtotta végre: Lyonnál az ezredével éjszaka átúsztatta a megáradt, jeges Rhone folyót, és rajtaütésével megakadályozta, hogy az ellenség rendezze sorait.
A „magyar lovasvezér mintaképének” nevezett Simonyi hírnevét vakmerőségig menő bátorságával és villámgyors döntéseivel vívta ki. Fején és testén kardvágások és szúrások tanúskodtak vitézségéről; az emberei, akiket személyes példájával, bőkezű jutalmakkal és drákói büntetésekkel fanatizált, gondolkodás nélkül követték tűzbe vagy jeges áradatba.
Kivégzések békében
A 45 éves ezredes, aki élete nagyobb részét fegyverforgatással
töltötte, nehezen talált vissza a békés viszonyok közé. Bécs,
Nagyvárad, Debrecen, majd Galícia volt ezrede állomáshelye. Az
újdonsült báró igyekezett elfoglalni az őt megillető helyet a rendi
társadalomban. Feleségül vette egy magas rangú osztrák tiszt gazdag
árváját. A hozományból nagyúri módon élt, birtokot is szerzett főnemesi
címéhez az Arad megyei Vadásziban. Két fia született, az egyikük, Lajos
a dualizmus idején miniszterségig vitte.
Ezredparancsnokként, nyilván a magasabb katonai képzettség hiánya miatt
is, nem tudott alkalmazkodni a békeviszonyokhoz. Kegyetlenségig menő
szigora miatt egyre gyakrabban szöktek meg az ezredéből: erre statárium
kihirdetésével válaszolt. Anton Freyberger nevű ezredhadbírójában
készséges eszközre talált: 1820 és 1822 között tizenkét halálos
ítéletet hozott, ebből négyet végre is hajtottak. Előfordult, hogy a
rablással vádolt veterán huszárnak a bitófa alatt kegyelmezett meg a
magát élet-halál urának nevező ezredes.
A békeidőben indokolatlan szigor híre eljutott a felsőbb katonai hatóságokhoz is. 1823-ban még csak a hadbíró ellen indítottak vizsgálatot, de hamarosan Simonyit is felfüggesztették parancsnoki állásából. Az eljárás hírére Freyberger meghamisította a kihallgatási jegyzőkönyveket és a fogháznaplókat, eltüntetett bizonyos okmányokat – állítólag ezredese tudtával –, így a vád később okirat-hamisítással is kibővült. A hadbíró vallomása alapján az Udvari Haditanács az „óbestert” 1825-ben szigorú dorgálásban részesítette, és hatheti úgynevezett foglár-fogságra (afféle laktanyafogságra) ítélte.
A hadsereget felügyelő Lajos főherceg utasítására azonban a budai Főhadparancsnokság újabb vizsgálatot tartott, melynek végeztével vádat emeltek Simonyi ellen. Azzal vádolták, hogy visszaélt fenyítő jogkörével, törvényellenes büntetéseket szabott ki, befolyásolta az ezred-hadbíróságot, jogalap nélküli halálos ítéleteket hozatott, sőt, végre is hajtatott, visszaélt kegyelmezési jogával, és részese volt az említett okirat-hamisításoknak. A budai hadbíróság 1829-ben a vádakhoz képest enyhe ítéletet hozott: 11 hónapos foglárfogságot szabott ki. A Katonai Fellebbviteli Bíróság azonban 1830 júniusában kétévi várfogságra súlyosbította az ítéletet, valamint megfosztotta a vádlottat a rangjától és minden kitüntetésétől.
A háborús hős számára ez a mellékbüntetés volt a legsúlyosabb csapás, hiszen ezzel katonai becsületét vették el. Az Udvari Haditanács is átérezte ennek tragikumát, s harmincnyolc évi szolgálatára, öt súlyos sebesülésére, hűségére, vitézségére való tekintettel azt javasolta, hogy királyi kegyelemmel töröljék az ítélet becstelenítő részét. A király azonban elutasította a kegyelmi kérvényt, így 1831. április 23-án a napóleoni háborúk hőse bevonult az aradi várba, hogy letöltse a büntetését.
Volt bajtársai, így a várparancsnok is, tüntetően fejezték ki rokonszenvüket: a „fogoly” szobáját a várparancsnok lakásával szemben rendezték be, és mindennap vele ebédeltek. A katonai becsület elvesztését Simonyi mégsem sokkal élte túl: 1832. augusztus 23-án, 62 éves korában fogolyként halt meg. Holttestét vadászi birtokán temette el a családja.
Fónagy Zoltán
Jövőnk.info kommentár: Azt, hogy igazságosan járt -e el emberei büntetésében, azt már csak találgathatjuk. Egy biztos, mivel nem volt őrült, a hite vezérelte hőstetteiben, és így nem valószínű, hogy unalmában akasztgatta fel embereit. Simonyi nagyon sok áldozatot vállalt és valószínűsíthetően a tétleneket büntette, mert béke időben sincs lazsálás, ugyanis az a nemzet tunyaságához vezethet!
Hidvégi Szabolcs – Jövőnk.info
