A kultúra korszakai és az ellentétes látásmódok
Írta: Bácskay Bencsik Béla
A kultúrának azokban az intervallumaiban, amelyekben a kultúra változási iránya az individualizálódás, a különbözőséglátásra hajló emberek dominálnak. Kritikai beállítottságuknál fogva ezek látják meg könnyebben a közösséget összetartó világnézet egyes belső ellentmondásait, a tényekkel való összeütközéseit. Elsősorban ezek veszik észre a kultúra kötött társadalmi és politikai rendjének hibáit. Ha a kor kultúrája erősen univerzalisztikus, akkor az analitikus látásmódú egyének részletezik a világnézet tanait és levonják azoknak gyakorlati következményeit. A művészetet és a tudományt és a kor egész univerzalisztikus szellemiségét a lehetőség szerint konkretizálják. Ha a korszak művészete sematikus, geometrikus, akkor ezek a puritán formákat fantasztikus vonalas díszítésekkel cifrázzák, ha a kor művészete tipizáló, stilizáló, akkor az ilyen látásmódú művészek keze alatt elevenednek meg a stilizált alakok.
Ha az individualizálódási periódus oly individualisztikus korban folyik le, amelyben már nincsen élő közös vallás, kötött társadalmi rend, akkor ezek az idealistákkal szembenálló reális, gyakorlati emberek a még meglévő kötöttségekkel szemben a minél nagyobb szabadságot sürgetik. A társadalmi tradíciók és konvenciók ferdeségeinek éles bírálói. A puritanizmus és a pedantéria ellenzői és a közösséggel szemben az egyén jogait hangoztatják. Az erősebben individualisztikus korokban mind több közülük az egoista, a hedonista és a materialista. A művészetben, ha a korszak általános jellege idealizáló, a sablonos, idealizált alakok helyett mindinkább húsból és vérből való alakokat alkotnak. A még individualisztikusabb korszakokban a naturalizmus, a realizmus hívei. Az ideális, vagy tradicionális, ünnepélyes témák helyett idillikus, majd köznapi témákat választanak. Erősebben individualisztikus korszakokban gyakran a torz, rút és erotikus témák kedvelői.
A különbséglátó embertípus tehát az, aki a kultúrát mindig az individualisztikusabb állapotok felé tereli. Működésük az univerzalisztikus korszakban és az individualisztikus korszakok elején termékenyítő, erjesztő hatású. Mint művészek a részleteknek, a finom különbözőségeknek a felismerői és a természet örök szépségeinek és az emberi testnek mintázói, az eszmék konkretizálói. Az individualisztikus korszakok szélsőségesen individualisztikus részében túlnyomóan közülük kerülnek ki a bomlasztó, destruáló hatású, mindenáron érvényesülésre törekvő materialisták és a minden eszmeit kigúnyoló szkeptikusok.
Röviden összefoglalva tehát kimondhatjuk, hogy a különbözőséglátásra
hajló embertípus a dermedt kultúra megelevenedését, elasztikussá
válását, az elasztikus kultúrának a középállapot felé való elhajlását,
a középállapotú kultúrának a laza világnézetű, megosztott társadalmi
rendű kultúrává való átalakulását, a már amúgy is laza kultúrának pedig
a felbomlását segíti elő.
A különbözőséglátó embertípussal ellentétben a hasonlóságlátásra hajló típus az egységesülés irányába lendíti a kultúrát, vagy pedig egységcsökkenését fékezi.
A szélsőségesen individualisztikus, bomló, hitetlen korszakokban, amelyekben az általános bizalmatlanság és az önzés az uralkodó jelenség, amely a kultúrát már szinte a pusztulásba viszi, fontos szerepe lehet egy-egy hasonlóságlátásra beállított személyiségnek, akinek a fellépése más egyidejűleg ható (pl. materiális) tényezőkkel együtt a kultúra megváltozását, megmentését idézheti elő. Így lépnek fel a nagy vallásalapítók, az új világnézetek, az új organikus társadalmi rend megalkotói egy-egy bomló korszak végén. Amikor a különbözőséglátók már mindent elemeire szedtek szét, minden összefüggést megbontottak és minden összekötő eszmét megtagadtak, az általános bizalmatlanság, a hitetlenség, az egoizmus, a mindenki harca mindenki ellen, a közösségnek hasonlóság-látó tagjaiban az egyesülés, a rend iránti vágyat kelti fel. Ha ilyenkor van valaki, aki a közbizalom letéteményesévé tud válni, aki az általános hitetlenség közepette egy új világnézetet hirdet, s az általános rendetlenség és az általános társadalmi harc idején egy új, egészségesebb, szilárd társadalmi rendet sürget, akkor a különbözőséglátók által addig háttérbeszorított hasonlóságlátók körében sok követőre talál. Ez a mindinkább növekvő idealista csoport önzetlen önfeláldozással igyekszik megvalósítani az eszméket és megindítja a kultúra univerzálódásának folyamatát.
A művészetben a hasonlóságlátó ember nem a dolgoknak azokat más dolgoktól megkülönböztető egyedi különlegességeinek, finom árnyalatainak és különbözőségeinek, hanem a hasonló, tipikus, vagy eszmei sajátosságainak ábrázolását kedveli. Témáiban sem a különlegeset, az egyszerű dolgot, a mindennapi tárgyat, hanem az általánosat, a tipikusat, az ünnepélyes és ideális témákat kedveli.
Erősen individualisztikus korokban, amikor a festészet és a szobrászat gyakran választ mindennapi és torz témákat, ha a hasonlóságlátó művész ábrázolási módja a kor hatása alatt impresszionisztikus, vagy realisztikus is, mégis szívesebben választ tetszetős témákat, s ezért művei gyakran korszerűtlenek, hamisnak látszanak, vagy a giccs benyomását keltik. Ha alkotójuk erőszakkal, a saját beállítottságával ellentétes korízlésnek megfelelően igyekszik alkotni, akkor pedig művei néha erőszakoltaknak látszanak, „doktriner” alkotások. Azonban előfordul az is, hogy megtalálja a kor látásmódjának legtökéletesebben, megfelelő témát és kifejezését (ez is azért sikerülhet neki, mert nem csupán az uralkodó szempontoknak való egyszerű megfelelést, hanem a beállításának megfelelően a minél tökéletesebb megfelelést keresi) és ekkor a kor igényei szerint alkot, de ilyen alkotásai ellen is gyakran felmerül az a vád, hogy azok mintegy lombikban készültek.
A nem szélsőségesen individualisztikus korokban, amikor a kor művészete realisztikus-naturalisztikus ugyan, de kedveli az eszmei és konvencionális, tradicionális témákat is, túlnyomóan ilyen témákat ábrázol és ábrázolási módja a realisztikus ábrázolásnak eszményesítőbb, átmeneti válfajához tartozik. Ilyen korokban a hasonlóságlátó művészek is gyakran alkotnak a kor ízlésének megfelelő értékes alkotásokat. Nem szélsőségesen univerzalisztikus korokban a hasonlóságlátásra hajló művész mindinkább eltekint a részletektől s a dolgok hasonló vonásait a típusokat megragadó: tipizáló módon ábrázolja. Ha néha konkrét tárgyakat választ is, ábrázolásával azokat is absztrakttá teszi, formalizálja, vagy eszményesíti. Témái gyakran eszmeiek, ünnepélyesek. A hasonlóságlátó művész művei ilyenkor korszerűek. A különbözőséglátó művészek ellenben e korban gyakran hamis, nem meggyőző eszmeiségű, erőltetett műveket alkotnak. Erősen univerzalisztikus korokban a hasonlóságlátó művészek már nem csupán idealizáló, tipizáló, hanem sematikusan, vagy éppen jelszerű módon ábrázolják a világnézeti és ünnepélyes témákat, a közösségi élet eseményeit. Betegesen univerzalisztikus korokban a művészetük már teljesen sematizáló, geometrikus, de gyakran nagyvonalú, ünnepélyes, monumentális. A különbözőséglátó művész ilyen korban, mint említettük, a sablonos formák részletezésében, variálásában, fantasztikus, bonyolult, dekoratív vonaldíszítésekben éli ki magát.
A hasonlóságlátásra hajló embertípusnak a kultúra egyes korszakaiban való szerepét röviden összefoglalva kimondhatjuk, hogy e típus elősegíti a bomladozó kultúrának a középállapot felé való elhajlását, a középállapotnak az elasztikus állapot felé való terelődését és az elasztikus kultúrának a megdermedését. A kétféle embertípusnak a kultúra különböző korszakaiban való teremtő erejére és alkotásainak valódi értékére vonatkozólag az eddigiek alapján megállapíthatjuk, hogy:
1. Az átmeneti korszakokban mindkét fél termékeny és magas értékű alkotásokat hozhat létre.
2. Az erősebben individualisztikus korszakokban a különbözőséglátók
spontán módon értékes műveket alkotnak, a hasonlóságlátásra hajlók
alkotásai ellenben gyakran erőltetettek, doktrinerek, vagy
giccs-szerűek.
3. Az erősebben univerzalisztikus korszakokban a hasonlóságlátásra
hajlók spontán módon értékes alkotásokat hoznak létre, a
különbözőséglátásra hajlók alkotásai ellenben gyakran erőltetettek, nem
meggyőzőek.
4. A betegesen individualisztikus korokban a különbözőséglátásra hajlók
különleges, közönséges és gyakran erotikus témákat ábrázolnak torz,
patologikus módon, a hasonlóságlátásra hajlók pedig kiagyalt témákat,
valamely kitalált elvnek megfelelően.
5. A betegesen univerzalisztikus korokban a hasonlóságlátásra hajlók
sablonos műveket, a különbözőséglátásra hajlók pedig dekoratív,
részletekben elmerülő műveket alkotnak.
Szükségesnek látjuk, hogy e helyen megcáfoljuk a különbözőséglátásra hajló embertípusokra vonatkozó két általánosan elterjedt tévedést. E típusokról más elnevezések alatt az az uralkodó nézet, hogy a hasonlóságlátásra hajló típus alkotásai „akartak”, a különbözőséglátásra hajlóé pedig spontánok és ennek megfelelően ezeket, mint tervszerűen alkotó és mint spontán alkotó típusokat is megkülönböztetik egymástól. Ezzel: szemben belátható, hegy mind a hasonlóságlátó, mind a különbözőséglátó típus spontán módon alkot, ha látásmódja a kor ízlésének megfelel és viszont mindkettő „akart” módon alkot, ha látásmódja a kor ízlésének nem felel meg, ha látásmódja ellenére kell alkalmazkodnia a kor ízléséhez.
A másik, e típusokra vonatkozó tévedés az, hogy a hasonlóságlátó embert rendszerint konstruktívnek, a különbözőséglátásra hajlót pedig destruktívnek, az egyiket teremtő, a másikat romboló szellemiségűnek tartják. Ebből annyi igaz, hogy az egyik típus univerzálisztikusabb, a másik pedig individualisztikusabb irányba tereli korának kultúráját. Mint láttuk, vannak korok, amelyeket az egyiknek, vannak korok, amelyeket a másiknak, vagy mindkettőnek a szellemisége megtermékenyít. Az egyik az analízis, a másik a szintézis terén alkothat nagyot, s kölcsönösen kiegészítik egymás szerepét. Az egyik a probléma felvetésével, a másik a probléma megoldásával. Az ilyen termékeny korokkal szemben azok a betegesen univerzalisztikus, illetőleg betegesen individualisztikus korok terméketlenek, amelyekben a kétféle típus működése nem egészíti ki egymást, amelyekben az egyiknek dogmatizmusa dominál és lehetetlenné teszi a problémák felvetését, illetőleg a másik kételkedésének domináló szerepe reménytelenné teszi a problémák megoldását.
A kultúra akkor termékeny, ha a hasonlóságlátás és a különbözőséglátás, az analízis és a szintézis, a probléma-felvetés és probléma-megoldás kiegészítik egymást és akkor terméketlen, ha teljesen dogmatikus, vagy ha teljesen kételkedő.
