Bevezetőül szögezzük le, hogy az ún. Trianon-kérdésnek két véglete van: ezek közül az egyik végletet képviselte az 1949 és 1989 között fennállott kommunista diktatúra (annak Rákosi- és Kádár-féle változata egyaránt), amely időszakban a Trianon-kérdés teljesen tabu témának számított. Aki az akkori játékszabályokhoz képest a kelleténél többet feszegette ezt a kérdést, azzal gyorsan leszámolt a politikai rendőrség. Tegyük hozzá, az 1980-as évek végére azért már sokat enyhült ez a szellemi terror, de teljesen sohasem szűnt meg. A trianoni és a hasonló tabu témákkal egy idő után a hatalom részéről gondosan kiválasztott „történészek”, „politológusok”, „szociológusok” stb. már foglalkozhattak, de próbálta volna meg ezt egy egyszerű hétköznapi átlagember… A 40 év bolsevizmus tehát egyfajta kibeszéletlen kérdésként hagyta ránk Trianon kérdését, amely az utóbbi néhány esztendőben robbant is. Valószínűleg ez is lehetett a cél, mert a gondolatainkat, a közbeszédet befolyásoló háttérhatalom egyértelműen az agresszív, másokat gyalázó sovinizmus felélesztésében lehetett érdekelt. És itt érkeztünk el a másik véglethez, az állandó trianonozáshoz.
Ennek kellékei közé tartozik a véget nem érő siránkozás, önsajnáltatás és hangoskodás, amellyel kivétel nélkül, minden esetben másokat, más nemzeteket, más országokat tesznek felelőssé az 1920-as tragédia bekövetkeztéért. Ismerős a rigmus, ugye? „Jöttek a szőrös talpú oláhok”, a gonosz, magyargyűlölő Clemenceau-ról is hallhatunk, de lehet szidni a szerbeket és a csehszlovákokat is. Illetve, el ne feledkezzünk megemlíteni a zsidóság aknamunkájára vonatkozó (egyébként valós) összeesküvés-elméleteket sem. Összefoglalva tehát a legnagyobb hangú trianonozók szerint a magyarság teljes egésze ártatlan volt, közülünk senki semmiről sem tehetett, minden gonosz, külső erők aljas összeesküvésének volt az eredménye. Valóban?
Az 1848/1849-es szabadságharc idején sajnos folytatódott a magyarországi nemzetiségi kérdés elmérgesedése. Ugyanis a szabadságharc során több jelentős nemzetiségünkkel is fegyveres összecsapásokba bonyolódtunk. A helyzet elmérgesedéséhez nagyban hozzájárult a Habsburgok folyamatos magyarellenes bujtogatása, a magyar vezető réteg hagyományos rövidlátása a nemzetiségi ügyekben, valamint az ellenünk felkelő nemzetiségiek körében jelenlévő revánsvágy és az elfojtott indulatok. A Habsburgok szokásos „oszd meg és uralkodj” politikájáról és a magyarellenes uszításról csak annyit, hogy tőlük igazán nem várhattunk mást, hiszen egészen azóta, mióta megszerezték a Szent Koronát, jóformán másból sem állt a politikájuk: uralmuk fenntartása érdekében bármire képesek voltak. Ilyenkor kell elgondolkodni, hogy vajon mi motiválhatta a nemességünket 1723-ban, a pragmatica sanctio elfogadásakor.
Ekkor ugyanis – mivel a Habsburgok férfi ágának magva szakadt – végre-valahára módunk és lehetőségünk nyílott volna megszabadulni ettől a kártékony famíliától. De azért csak sikerült aláírni és elfogadni a Habsburgok nőági örökösödési jogát… Csak összehasonlításképpen: 1301-ben, amikor férfiágon kihalt az Árpád-ház, még csak szóba sem kerülhetett, hogy az Árpádok véréből származó hercegnő kerülhessen a trónra, de Nagy Lajos vagy Zsigmond király lányát sem lehetett csak úgy megkoronázni és a trónra ültetni. Mária Teréziánál ez nem lehetett kérdés. A magyar nemesség később is tanúbizonyságát adta végtelen jóhiszeműségének: hiszen Mária Teréziát és az Osztrák Császárságot magyar fegyverek mentették meg a porosz katonai gőzhengertől és a teljes megsemmisüléstől, de később, Napóleon ellen is hadba indult a nemesség a Habsburg császár védelmében (Győr, 1809). Mindezekért pedig jutalmul jöhetett az elnémetesítési politika, a nemzetiségek ellenünk való kijátszása és az ország agyagba döngölése.
Tehát 1848 nyarán előbb a szerbekkel, majd ősszel a horvátokkal és hamarosan a románokkal is a csatamezőkön kellett küzdenünk, miközben a fő ellenség Bécsben nyugodtan mozgathatta a szálakat (a gyakorlat a megtévesztésig hasonlít a maira). És miért küzdöttek a nemzetiségiek? Azokért a jogokért, ami a magyaroknak is járt: országgyűlési képviselet, szabad nyelvhasználat és a Szent Korona alatti területi önrendelkezés. Ezeket a dolgokat – álnok módon – Bécsből megígérték nekik, míg a mi vezető rétegünk mereven elzárkózott ezektől a gondolatoktól. Ennek meg is lett az eredménye: a szerb és a román fronton ismét etnikai tisztogatásokra került sor, ezek a nemzetiségek mérhetetlen kegyetlenséggel rontottak a magyarok lakta településekre. Meg voltak ugyanis Bécsből győzve arról, hogy csakis a magyarok állnak szabadságjogaik útjában. Aztán a szabadságharc leverésével ők is ugyanazt kapták jutalmul, amit mi büntetésből: a birodalomba való teljes beolvasztást (ez alól kivétel a rövid ideig fennálló Szerb Vajdaság és Temesi Bánság esete 1849-1860 között).
A passzív ellenállás idején minden, a Kárpát-medencében élő nemzetnek bőven volt ideje elgondolkodni arról, hogy érdemes volt-e egymásnak menni aljas uszítás és csalfa ígéretek miatt. De aztán jött az 1867-es kiegyezés. Ekkor az egyre inkább degenerálódó magyar vezető réteg ismét paktumot kötött a sarokba szorított Habsburgokkal. Azok ugyanis katasztrofális vereségeket szenvedtek mind az itáliai fronton III. Napóleontól, mind a poroszokkal szemben. Sikerült viszont megnyerniük „a haza bölcsét”, Deák Ferencet és a magyar vezető garnitúra nagyobb részét, hogy egy kétközpontú, egyenrangú dualista monarchiát kell létrehozni. A kiegyezésnek nevezett paktum csak az osztrák-német és a magyar nemzetre vonatkozott, ebből – nem tanulva a korábban történtekből – ismét csak ki voltak rekesztve nemzetiségeink, még a horvátok is, akik egy trialista (három központú) monarchiáról álmodoztak (a csehekkel együtt). Tudni kell, hogy Deák és társai ekkor már beleuntak a passzív ellenállásba, pedig sokan közülük városi szállodákban élték gondtalan és fényűző életüket (maga Deák is). A megkötött kiegyezéssel aztán egy papíron erős monarchia jött létre, amely mind területének nagyságát, mind lakóinak számát tekintve a dobogón helyezkedett el Európában.
Papíron két főváros volt, de Bécs maradt az igazi székhely. Papíron a magyarok egyenrangúak voltak az osztrák-németekkel, de a valóságban másodhegedűs szerepét játszhatták csak. Papíron közös hadseregünk volt, de valójában a német vezényleti nyelvű sereget Ferenc Jóska főparancsnoksága alá helyezték. A három közös minisztériumunk (pénzügy, hadügy, külügy) közül egyedül a hadügy élén nem állhatott soha magyar miniszter. Fő a bizalom… Ilyen kiegyezésbe soha nem lett volna szabad belemenni, erre még Kossuth Lajos is figyelmeztette Deákékat: felszálltunk egy süllyedő hajóra papíron egyenrangúként, a valóságban másodrangú félként. És hát ugye, a későbbi vesztes világháború végén, mint egyenrangú főbűnöst veszik elő Magyarországot és verik el rajta a port Trianonban. Hogy Deák Ferenc ezek után miért a haza bölcse mind a mai napig, az egy óriási kérdés számunkra.
És aki a dualista idők Magyarországát tekinti fő példaképének… Gondolunk itt azokra a nemzeti könyvesboltokban tömegesen árusított és nagy népszerűségnek örvendő térképekre, amelyek a Szent Korona országait ábrázolják Ferenc Jóska idejében. Persze a térképeken mindenütt ott található a koronás országcímer, amelyet két angyal őriz… Miközben ekkor az egész ország egy időzített bomba volt a gyülemlő nemzetiségi sérelmek miatt. Tehát nem érdemes úgy tenni, mintha akkor minden rendben lett volna, mert semmi sem volt rendben. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy a kiegyezés nyitotta meg az utat a Galíciából százezer számra beáramló zsidóság előtt (galíciánerek), akik rövid idő alatt előbb gazdasági, majd politikai téren is bekebelezték az országot (ismeretes, hogy 1867-tel az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Galícia és Magyarország határa csak névleges belső határ lett). Szóval a tetszetős „Nagy-Magyarországot” ábrázoló, angyalos-címeres térképek megvásárlásakor és nézegetésekor ezekről a dolgokról is érdemes lenne elgondolkodni. Meg arról, hogy abban az országban a magyarok továbbra is csak relatív többséget alkottak (tehát számarányuk nem érte el az 50 %-ot).
Bár amennyiben az 1910-es statisztikákat nézzük, akkor 54,5%-os magyar etnikai súllyal találkozunk, ám ebben már benne volt az időközben közel 6%-os súlyt (mintegy 910.000 fő) elérő zsidóság is, akiket a statisztika kivétel nélkül magyarnak állított be. És még ehhez a képhez jön hozzá, hogy az angyalos címerhez, no meg „Nagy-Magyarországhoz” „apostoli királyok” dukálnak: Ferenc Jóska és IV. Károly, mint apostoli királyok… Abból a családból, akik szisztematikusan elpusztították középkori szakrális központjainkat a Pilisben és egymással versengtek a magyarellenes intézkedések terén. Szóval, teljes a képzavar a nemzeti oldalon. Amennyiben a dualista időszak közállapotairól képet szeretnénk kapni, akkor inkább nézzük meg az „Indul a bakterház” című filmet és azzal közelebb kerülünk a valósághoz. Mellesleg „Nagy-Magyarország” nincs és nem is volt: történelmi Magyarországról beszélhetünk, amely a Kárpát-medence területével azonos. Akkor meg mitől nagy? Nem ez volt a természetes állapot? Ehhez képest pedig majd trianoni Magyarországról eshet szó 1920 után. A nagy-magyarországozás az óvodások színvonala (azon belül is a nagy csoportosok értelmileg már meg kell, hogy haladják ezt a szintet).
Az Osztrák-Magyar Monarchiában a magyarországi nemzetiségeknek volt ugyan parlamenti képviseletük, de a parlament összetétele messze nem tükrözte az ország valódi nemzetiségi arányait. Tehetetlenségükben a nemzetiségi képviselők sokszor bojkottálták is az értelmetlen üléseket. A régi beidegződések nyomán többször keresték volna javaslataikkal, illetve sérelmeikkel a császárt, de az ekkor már érdemben nem foglalkozott velük, tartottam magát a kiegyezéshez. Az élesedő etnikai feszültségek a XX. század első éveiben robbantak. 1904 áprilisában, a Bihar megyei Élesden a helyi szegényparasztság tüntetett a jobb megélhetésért, munkáért, amikor a csendőrség sortűzzel oszlatta fel a tömeget: 20-nál is több halott maradt a helyszínen, akik közül többen románok voltak. A tüntetés brutális feloszlatását aztán a nemzetközi sajtó mint a nemzetiségek elleni támadást mutatta be. Ugyanez volt a helyzet három évvel később, 1907 októberében, amikor a felvidéki Csernován szintén csendőrök lőttek a szlovák tüntetők közé. Ekkor 15 volt a halottak és még ennél is jóval több a sebesültek száma. A konfliktus azért robbant ki, mert a falu szülötte – és egyben a szlovák nemzeti mozgalom egyik megalapítója – Andrej Hlinka távollétében akarta a hatóság felszentelni az újonnan épült helyi templomot.
A helyi szlovákok pedig mindenképpen szerették volna, hogy a politikai izgatásért (!) éppen a szegedi Csillag Börtönben raboskodó Hlinka szentelhesse fel templomukat szabadulása után. A tárgyalni érkező közigazgatási tisztviselőket az összeverődött tiltakozó tömeg – mivel azt hitték, hogy akaratuk ellenére megtörténik a templom felszentelése – kőzáporral fogadta, mire azok kiadták a tűzparancsot a csendőröknek. A nemzetközi sajtó az esetet már a magyarországi nemzetiségek üldözésének iskolapéldájaként mutatta be. Ebben az esztendőben hozták meg a „lex Apponyi” néven ismertté vált oktatási törvényt is, amely előírta, hogy a nemzetiségiek által látogatott elemi iskolákban a magyar nyelvet kötelezően oktatni kell olyan mértékben, hogy négy osztály elvégzése után a gyerekek szóban és írásban is ki tudják fejezni magukat az állam hivatalos nyelvén. Trianonban a legtöbbször erre a törvényre hivatkoztak a szakadár nemzetiségek, mint az elmagyarosítási törekvések egyik bizonyítékára.
Mindezek után következett az I. világháborús mozgósítás, ahol a szerbek kezébe egyáltalán nem mertek fegyvert adni (ugyanis a legfőbb ellenfelek Szerbia és Oroszország voltak), míg szláv nemzetiségű katonák – elsősorban a csehek – tömegesen barátkoztak és álltak át vagy adták meg magukat az orosz fronton. Magyarországot a Habsburgokkal kötött 1867-es paktum belevitte egy teljesen értelmetlen háborúba, hogy aztán a háború végi osztozkodásnál, amikor igazán fontos lett volna, már ne maradjon hadseregünk. A fegyverszünet és a Habsburg osztrák-magyar állam kimúlása után pedig az addig semmibe vett és megsértett magyarországi nemzetiségek – törvényszerű módon – egymás után mondták ki elszakadásukat Magyarországtól. (Folytatjuk)
Berényi Sebestyén – Jövőnk.info
