XXX. MOHÁCS.
1526. Mária Magdolna előtti pénteken, július 20.-án, Lajos király mintegy háromezer emberrel, a király, a királyné és az esztergomi érsek banderiális lovasaival és gyalogosaival, kevésszámú naszádossal kelt a végzetes útra, Mohács felé.
Útja csupa gond és aggodalom között történt.
Kedvenc lovának hirtelen támadt nyavalyája és útközben kimúlása nagy bánattal töltötte el a királyt. Gyötrő sejtelmek kínozták őt is, környezetét is.
A királynét féltette valami ismeretlen veszély elől. Ez a gondolat nyugtalanította lelkét. Megható az a figyelmes gondoskodás, amellyel annak személyes biztonságáról gondoskodni igyekezett. Legmegbízhatóbb embereit és katonáit küldte vissza védelmére.
Danaföldváron érte öt Pétervárad, az ország kulcsa elvesztésének a híre, amely hír rettegéssel töltötte el az egész országot.
A király futárokat küldött szerteszét az országba segítségért. Kevés eredménnyel. Számottevő segítség sehonnan sem érkezett. A külföldieket is beleértve úgy huszonöt-harmincezerre rúgott a harcosok száma, akik augusztus 29.-én Mohácsnál százezernél nagyobb ellenséges haddal ütköztek meg.
Csekélyke sereg volt a magyar, de mégis számottevő, ha a lelkesedés és hazafiság fokozza a vitézségüket!
Jól felszerelt, harcokban járatos, fegyelmezett és egyetértő magyarság, bátran szembeszállhat akár tízszeres túlerővel is, ámde sajnos, a mohácsi gyásztéren nem ilyen sereg állott szemközt a törökkel!
Szánalmas volt nézni a vitézeket, amikor királyi szóra hadrendbe állottak. Mindenki vezérkedni akart, a saját esze szerint menni, okosabbnak tartotta magát a másiknál.
Az alvezérek hetykén akaratoskodtak. Duhajkodva fogyasztották a budai zsidóknak szekereken utánuk szállított borát. Mulattak és fenegyerekeskedtek.
Tomori Pál, a fővezér - az önzetlen hazafi, önfeláldozó, haditapasztalatokban is jártas vitéz és egyúttal jámbor, talpig becsületes papi egyéniség, - az urak akaratoskodásával nem tudott megbirkózni.
Így vált Mohács a haza sírjává!
Másfél órás küzdelem után magyarok véres holttestei borították a csatamezőt. Minden elveszett! Elveszett maga a király is!
Az összecsapásnál vitézül védte magát. Oroszlánként rontott az ellenség tömött soraira. Visszavetve újból támadott... de aztán az ágyúk füstjében s az embertömegek kavargásában szem elől tűnve, a még élőkkel a Csele-patak irányába szorult.
A keskeny hídnál a menekülők sokasága eltorlaszolta az átjárást.
A király megkísérelte átugratni a patakot, de fáradt, sebzett lova, az esőtől sikamlóssá lett, meredek parton megcsúszott, hátrahanyatlott és maga alá temette szerencsétlen lovasát. Lajos az esőtől megdagadt patak véres iszapjába fúlva lelte halálát.
Az ország elbukása, a nemzet összeomlása mindenkit váratlanul ért, csak' a zsidókat nem.
Árpád fajtája, Szűz Mária országa mindig idegenkedett tőlük. Országvezető állásokba nem juthattak. Mivel azonban éppen hogy oda törekedtek volna, úgy oldották meg a nehéz kérdést; hogy félvér zsidót pártfogoltak az ország kincstárnoki székébe.
Azt a hírhedt félvért Fortunátus (Szerencsés) Imrének hívták. Zsidó apának, keresztény anyának házasságon kívül született gyermeke. Perényi nádor lett a keresztapja.
Szerencsést összeköttetése és a zsidók lelkes támogatása magasra ívelő pályán vitték előre. Csakhamar elsőrangú szerepet játszott a magyar közéletben.
1520-ban alkincstárnok lett.
Ebben a méltóságban aztán alaposan kiütközött a természete. Az országnak amúgy is zilált gazdasági állapotát betetőzte azzal, hogy 1521-ben rávette a budai országgyűlést, járuljon hozzá, hogy a jó magyar pénz helyett a pénz névleges becsének csak felét érő hamis pénz veressék.
Ennek természetesen a magyar nép és a magyar gazdasági élet itta meg a levét. Lett is felzúdulás. A felháborodott rendek Fortunátus Imre eltávolítását és megégetését követelték.
Fortunátust bebörtönözték a budai Csonka-toronyba. Innét Báthory nádor közbenjárására szabadult meg.
A felháborodott tömeg 1525. június havában megrohanta a budai zsidók házait, lerombolta őket, és Fortunátus házát is kifosztotta.
Erre a világos beszédre az udvar elejtette Fortunátust, aki menten átpártolt Szapolyaihoz.
Kevéssel a mohácsi vész előtt, mint a pozsonyi harmincados vámok nagyjövedelmű, dúsgazdag bérlője halt meg.
Halálos ágyán forma szerint visszatért a zsidó vallásra, melyet kikeresztelkedése ellenére titokban mindig követett... és ezzel példát mutatott, mennyit ér egy kikeresztelkedett zsidó hazafi!
Ilyen viszonyok között a zsidók biztonságban érezték magukat. Különösen most, mikor végleg felfordult az országos rend.
Alighogy a mohácsi vereség híre elterjedt az országban, máris döcögtek a budai fehérvári ponyvasátorosok társzekerei vagyonnal megrakodva a határmenti városok felé.
Innét közelebb a határ és sürgősen el lehet hagyni, ha kell a „hazát”.
Soha annyi rokon nem látogatta a soproni ghettó családjait, mint ekkor. S mivel a társzekereken aranycsikó is akadt bőven, a sokasodás, a szaporulat jócskán megnövelte a soproni zsidók bátorságát.
Az egyik oldalon Szapolyai János toborzott párthívekek, a másikon az özvegy királyné biztosította jogait. Nem lehetett tudni, kihez előnyösebb a csatlakozás? Egyelőre hát senkihez sem csatlakoztak, vártak és igyekeztek kiaknázni a pillanatnyi lehetőségeket.
(Felpétzi Győry Jenő: A soproni zsidókapu - XXX. Mohács.)
