("Farsang farka", farsang utolsó három napja. "Mozgó" ünnep, a húsvét függvényében.)
Vízkereszt napjától hamvazószerdáig tartó váltakozó hosszúságú időszak maga a farsang. A vízkeresztet követő első hétfőnek "regélő hétfő" a hajdani neve. Megjelölése bizonyosan magába foglalta a nagy ivás, lakomázás, áldomás értelmét. De ezen túlmenően valószínűleg utal a szerencsés évkezdésre, a termékenységet, boldogságot biztosító jókívánságokra is, akárcsak a nyugat-magyarországi regölés. A vízkeresztet követő vasárnapok az Érdy-kódex szerint: "elsőmenyegzős, másodmenyegzős, harmadmenyegzős vasárnap", meg a többi, vagyis amikor az egyház nem tiltja az esküvőket.
A szokás úgy tartja, hogy aki választottjával Szent Iván napján (ősi szokás szerint nyári napfordulókor) tüzet ugrik, farsangkor házasodik. Az, hogy az ősi hagyomány működik, a saját életem is mutatja. Feleségemmel tüzet ugrottunk (mi voltunk az elsők, akiket a „boszorkányok” kiénekeltek), és az azt követő farsangkor össze is házasodtunk, pedig Szent Ivánkor még nem is gondoltunk rá :-)
A szószékről ilyekor hirdette ki a pap a házasulandókat. A lakodalmak, a háromnapos vigadalom és rítusrend általában hétfőn vagy szerdán kezdődött. A régiségben a legtöbb lakodalmat farsang végén tartották. Valamikor a szombat estétől húshagyókedd éjfélig tartó időszakot nevezték "farsang-farká"-nak, és a hét hátralévő részének "csonka-hét" volt a neve. Húshagyót néhol "sonka-hagyó"-nak is mondták, a hamvazószerda vidékeként kapott más-más titulust: pl. "hamvas böjtfő", "böjtfakadó". Csütörtöknek pedig "csonka, zabáló, torkos" a neve, mert akkor felfüggesztették a böjtöt, hogy a farsangi maradék elfogyjon. A farsang farkát előző "kövér csütörtök" sonka- és kocsonyafőző, meg száraztészta-sütő nap volt, de estefelé már látogatónap is. Éjféltől szombat estig szünetet tartottak, akkor azonban megkezdődött a farsangozás, annak a palack bornak a kiadásával, amelyet az elmúlt évi avatáskor a legények a kocsma földjébe ástak. Ettől kezdve hamvazóig evés, ivás, móka, alakoskodás, tánc következett. Tobzódás mindabban, ami "zsírossá" teszi az ember testét, lelkét. Az általános farsangi lakomázásnak fajtái voltak: vasárnap vagy kedden a "kanivók", csütörtökön pedig "asszonyok ivója". Amazt a gazdák, emezt pedig az asszonyok tartották a kocsmában. Mindkettő példája a falusi nép közt bizonyos termésvarázsló alkalmakkor és jeles napokon még ma is élő, nemek szerint elkülönülő férfias vagy asszonyos szokásoknak.
Gonoszűző, tisztulatot adó, termésvarázsló a farsang farkának minden szokása. Ilyen a hajnalozás, az ál-lakodalom, a hamis bíróság, a tréfás temetés, amely a falu bűneinek eltemetésével együtt a tél "elhentolása" is; de ilyen a turizás, sardózás, a turka, a busó és kuka (dőre) járás is. Régen ide tartozott a legény- és lányavatás kemény próbája is; de a fiatalasszonyok és lányok életvesszővel való megütögetése, csakúgy, mint az állatok "zabáltatása", körülfüstölése. A hajdan volt farsangokon "elszabadult a pokol": a régi törvényt szüntették meg, hogy a negyvenhat napos penitencia majd az újat hozhassa.
Magyarországon már Mátyás korában divatban voltak bizonyos itáliai mintákat követő álarcos mulatságok, sőt II. Lajos udvarában harci játékokat is rendeztek. Az egyház kezdetben rossz szemmel nézte a fékevesztett mulatozást, az ördög művének tartotta és üldözte is. Temesvári Pelbárt ferences szerzetes 1502-ben született prédikációjában a következőképp ír:" Ó jaj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek a farsangban az istenüknek választják az ördögöt, amit álarcos mulatsággal, fajtalan énekekkel dicsőítenek, megvetvén a Krisztust."
Dacára az egyházi tiltakozásnak, a farsang időszakának megünneplését nem tudták visszaszorítani. Annak ősi, pogány gyökerei, melyek szoros kapcsolatban állnak a termékenység, bőség-varázslással, a tél elmúlta felett érzett örömmel, a tavasz beköszöntét siettetni szándékozó rítusokkal, erősen éltek a nép hagyományaiban.
Farsang ünnepéhez kötődik Magyarországon a népi színjátszás kialakulása is. A különféle maszkos alakoskodásokból nőttek aztán ki a különféle dramatikus játékok, amelyekben tipikus alakokat személyesítettek meg. Ilyenek voltak a cigány, a betyár, a koldus, a vándorárus, a menyasszony, a vőlegény. Kedvelt volt a férfi-női szerep- és ruhacsere. Szívesen alkalmaztak állatmaszkokat is: gyakran feltűnik a játékokban a kecske, a ló, a medve.
Már a XVI. századtól vannak adataink az egyik legnépszerűbb alakoskodó játékról, az ún. Cibere vajda - Konc király párviadaláról. Az egyik szereplő a böjti ételeket (cibere), a másik a húsételt személyesíti meg. Az ő viszálykodásukról szól a játék.
A legismertebb alakoskodó szokás magyar nyelvterületen a mohácsi busójárás. A délszláv eredetű sokácok faálarcos felvonulásairól már a XIX. századból vannak feljegyzések, bár ezek általában a vigadalom botrányos részleteit emelik ki. Mivel az álarcok a szereplőknek inkognitót biztosítottak, viszonylag gyakran került sor verekedésre, nők molesztálására, ami ellen a felháborodott közvélemény a hatóságok segítségét követelte. A XX. század folyamán aztán ezt az izgalmas ünnepet sikerült mederbe terelni, és ekkor terjedt el a busójárás elnevezés is. A sokácok ezt a farsangot záró eseményt Poklada 'átöltözés, átváltozás' néven említik.
A nagyobb falvakban a farsang utolsó napjaiban, azaz farsang farkán rendeztek álarcos, jelmezes felvonulásokat. A menetben ott haladtak a tipikus figurák (cigány, koldus, betyár, vándorkereskedő, borbély...), időnként megálltak és rögtönzött tréfás jeleneteket adtak elő. Gyakran szerepelt a menetben egy álmenyasszony illetve álvőlegény is, és különösen, ha abban az időben nem tartottak valódi lakodalmat a faluban, tréfás esküvőt rendeztek nekik. Hogy a móka még nagyobb legyen, gyakorta a férfi-női szerepeket felcserélték, vagy a női szerepeket is férfiak alakították. A felvonulókat általában muzsikusok is kísérték.
A Felvidéken szlovák mintára terjedt el az ún. bakkuszjárás (Bacchus római boristen nevéből), melynek során kecskebőrbe bújt álarcos alakok ijesztgették a lányokat, megtréfálták a falubelieket.
Egyes vidékeken népszerűek voltak az álbírósági tárgyalások, melyeken a vádlottakat bábuk helyettesítették, vagy éppenséggel állatokat ítéltek el. Természetesen ezek tréfás szokások voltak, nem pedig kegyetlenkedések.
Gyakori volt a téltemetés vagy farsangtemetés dramatikus megjelenítése is. A telet általában szalmabáb személyesítette meg, de lehetett csúf öregasszonyt ábrázoló rongybábu is. Ezeket aztán általában elégették, vagy betemették a hóba.
Ebben az időszakban szokás volt az adománygyűjtés is, általában a gyermekek, ritkábban a fiatal férfiak vagy házas emberek jártak házról-házra. A szokásról már a XVII. századból rendelkezünk feljegyzésekkel. Néhol a tanító vagy a falusi pap jövedelmét egészítette ki az adomány. A köszöntők jókívánságokat mondanak a háziaknak, cserébe szalonnát, tojást, zsírt kaptak.
Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy egy télbúcsúztató, tavaszváró hagyományrendszerről beszélhetünk, melyben az evés – ivás, lakomázás célja egy fizikális felkészülés egy elmélyültebb, meditatívabb, megtisztulást hozó időszakra, a nagyböjt idejére. Másrészt a zajos vigadalom a tél, a „sötétség” elűzését célozta.
Földanyánk méhében megfogant az új élet, várja megszületését, a tavasz eljövetelét. Tehát ünnepeljünk, csapjunk minél nagyobb lármát, hogy elriasszuk a rossz szellemeket, a közelben ólálkodó ármányt. Zavarjuk össze őket, ne tudják ki kicsoda, öltözzünk álruhába, kereplőkkel, kolompokkal keltsünk minél nagyobb zajt, ezáltal a gonosz erőket űzzük minél messzebb. A magzati korban lévő természet szunnyadó, ébredni készülő erejének védelmében végezzük ezeket a szimbolikus szertartásokat. Őseink hagyományában hasonló eljárásokkal védelmezték szemmellverés, rontás ellen az áldott állapotban lévő asszonyokat is.
Ezúton üzenem nemzet-testvéreimnek, hogy az áldott állapotnak kell minden területen a legnagyobb védelemben részesülni! Áldott állapot nélkül nem fog szebb magyar jövendő születni.
Az Öregistennek Dicsőség! Nékünk Győzelem! Utódainkra Áldás!
Molnár V. József Kalendárium c. munkája felhasználásával:
Lajdi Róbert - Aranykopjások
