A hortobágyi szarvasmarhatartás még a XX: század elején is a hagyományos módon folyt. Ahogyan ezt szinte drámai módon Ecsedi leírja: a rendszerint rosszul teleltetett jószág az Isten szabad ege alatt él tavasztól őszig; a gyakran beköszöntő szárazság idején se takarmánya, se ivóvize megfelelő nincsen; a primitív enyhelyek nem nyújtanak igazán védelmet, sárban kell hideg földön feküdnie; a forrón tűző napsütés is megvisel embert és állatot is egyaránt. Olyan állatfajtát kell tehát tartani, amelyik képes minden rosszat elviselni. Hiába kísérleteztek idegen fajtával, a bánásmód miatt nem tudott meghonosodni, egyedül csak a "birka", azaz a merinó juh. A Hortobágy-pusztán tenyésztésre egyedül a magyar szürkemarha alkalmas.
Sokáig úgy vélték, hogy a honfoglaló magyarság hozta magával, majd pedig, hogy a kunok honosították meg. Valószínűbbnek látszik azonban, hogy itt, a Kárpát-medencében tenyésztették ki. A magunkkal hozott kisebb testűt az itt talált nagytestű vadtulokkal keresztezték. Így tehát jogos a magyar szürkemarha megnevezés. A szürkemarhának ismert volt egy erdélyi változata, és a XX. század fordulóján még számontartottak a Kunságban egy kékes-szürke, ún. kun fajtát is. Az ország más tájain, de még a szomszédos uradalmakban is, a XVIII. század végétől folyt a fajtanemesítés. A Hortobágyon viszont még a XX. században is szürke marhából állottak a debreceni gazdák gulyái.
A lótenyésztésben másként alakult a helyzet. Debrecen város közössége régtől tartott ménest a Hortobágyon. Legelső nyomaival a XVII. század végén találkozunk. Ez volt a város törzsménese, amelyet azért tartottak, hogy a várost igavonó lovakkal elláthassák. Meglehetősen vegyes, többnyire kistermetű, ám szívós lovakból állott. Az 1773-ban megújított ménesben már nemes fajtákkal is próbálkoztak, de sikertelenül. Majd amikor 1828-ban az újabb ménest felállították, közismert lótenyészetekből, túlnyomóan spanyol fajtákat vásároltak. Az igazi fajtaváltás azonban csak 1885-ben következett be, amikor nóniusz vérrel frissítették fel a város törzsménesét. Ez a nóniusz vált a XX. század elején messze földön híressé.
A magyarok legrégebben tenyésztett juha, a fürtös, hosszú fedőszőrű racka. A Hortobágyon "riskásnak" nevezték. A rendkívül igénytelen, betegségre sem hajlamos racka a hortobágyi tartási körülményeket jól elviselte, olykor fedél nélkül még a telet is a pusztán töltötte. A rackának több változata volt ismert. Vegyük mindjárt a hortobágyi rackát (Ovis strepsiceros hortobagyensis), melyet Alföldszerte és a Bakonyban is tenyésztettek. A hím és nőstény egyaránt egyenes, felfelé álló, pödrött szarvú, melyet a Tátra vidéki gorálok magyar juhnak neveztek. A másik az erdélyi racka (cigája), melynek szarva enyhén csavarodó és vízszintes állású, a nősténynek többnyire nincs szarva. A Hortobágyon számontartottak még "purzsa" vagy "purzsás" juhokat is. A téli legelőket bérlő vándorpásztorok hozták magukkal a Hortobágyra.
A juhtenyésztésben a nagy változást a spanyol eredetű, selymes szőrű merinó megjelenése idézte elő. Elterjedését a XVIII. század végétől a gyapjú-konjunktúra segítette elő, és mert a kereskedelemnek a racka durvább gyapja már nem felelt meg. Kezdetben a gazdák idegenkedtek tőle, mert egy korábban ismeretlen betegséget, a rühbetegséget is magával hozta. A Hortobágyon a merinó első csapatát a legelő legsarkában, Angyalháza határán, a Téglaháton helyezték el, szinte karanténban. Nem is nevezték juhnak, csak "birkának". A merinó igényes természete miatt nagy gondozást kívánt. Akolban, hodályban takarmányon telelt. Vigyázni kellett ellésére is. A "kétnyíretű" merinó értékes gyapja és bővebb teje miatt azonban a hazai rackafajtáinkat a XIX. század végére alaposan visszaszorította, a Hortobágyon is a merinó tartása vált uralkodóvá.
Ezen a tájon a sertés tekintetében ősi fajtának a "szalontai" vagy "réti" disznót tartjuk. Ezt a fajtát azonban a XIX. század közepén kiszorította a hízékonyabb és porhanyósabb húst adó mangalica. A mangalica azonban egy kitenyésztett fajta, mely a szerb "sumádia" és az ugyancsak magyar fajtának ismert "bakonyi disznó" kereszteződéséből jött létre.
A Hortobágy térségein legelő jószágok száma koronként tetemes, bár a hatalmas legelőterülettel soha nem volt arányban. Csak a XIX. század 60-as éveitől vannak pontos adatok a legeltetett jószágok számáról. A legtöbb jószágot 1880-ban írták össze, amikor is 17.811 szarvasmarha és ló, 27.971 juh és 9.610 sertés, összesen 55.492 jószágot számláltak. Ez azonban csak Debrecen város és gazdatársadalma jószágállományát jelentette. Ehhez hozzá kell vennünk még a környező települések Hortobágy térségein legelő jószágait is, mert ezek a legelők nem választhatók el a pusztától. Így a számuk elérheti akár a 200 ezret is.
Hortobágy-puszta néprajza alapján összeállította Hidvégi Szabolcs – Jövőnk.info
