Kisebb lesz a munkabér, és ami igaz e vonatkozásban a magángazdaságban, ugyanennyire igaz a közgazdaságban is. Deficites lesz a községi, deficites lesz az állami háztartás a költségvetésre nehezedő kamatterhek, adóssági törlesztések miatt. És amikor már a pártpolitikai tudatlanság a deficittel az eredménytelen futball játékát befejezte, végül is felállnak a közélet bölcs tényezői, felállnak a polgármesterek, feláll a belügyminiszter és a mélyen átérzett felelőség pátoszával könnyekig megindultan jelentik, hogy a gazdasági élet elkerülhetetlen törvényeinél fogva a deficit eltüntetésére más pénzforrást mint a közalkalmazottak zsebeit, az adók felemelését, és a közszolgáltatások megdrágítását nem találtak! Ezzel azután a közalkalmazottak, köztisztviselők akár hányadik fizetésredukciója az alkotmányos élet rendje és módja szerint elintéztetik.
[...]Nincsen még oly rabbilincs, amely a nemzet öncélú cselekvési szabadságát súlyosabban korlátozná, mint az a bilincs, amely lényegét illetően téveszti meg lelkünket, mert aranyból van. Megtéveszti lelkünket, mert a fellendülés, a gazdagodás az anyagi függetlenség álomképét varázsolja elénk, holott a gazdasági függés, a politikai megkötöttség és a kamatrabszolgaság eszköze.
Még jobboldali körökben is sokszor halljuk a véleményt, hogy az országnak a külföldi tőke bizalmára égető szüksége van, mert szegények vagyunk, mert átfogó gyors ütemű országépítő közmunkára nincsen pénzünk, és ha szembeállítjuk a külföldi prosperitáshoz viszonyított lassúütemű magyar fejlődést, a magyar pangást, erre hivatott tényezők részéről is csak egy rezignált sóhajban kapunk feleletet: „Ja... a külföldi tőke még mindig nem akar érdekeltséget vállalni Magyarországon, pedig erre minden politikai és gazdasági garanciát hajlandók vagyunk megadni neki.”
Történelmi átokként húzódik végig a Mohács óta eltelt 4 évszázad folyamán a hagyomány, hogy a külföld segítsége nélkül nemzeti létünk feladatait megoldani nem tudjuk. A hitetlenség ez átkából fakad az azóta soha meg nem szűnt függésünk, a trianoni Magyarország erőtlen, kezdeményezni képtelen csodavárása.
A függőség ezen átkos hagyománya folytatódik és nyilatkozik meg gazdasági gondolkodásmódunkban is, amely el sem tudja képzelni, hogy az országépítés nagy feladatát meg lehet oldani külföldi pénz igénybevétele nélkül is.
Amikor tehát a miniszterelnök úr kijelenti, hogy a jelenlegi nemzetközi viszonyok között a külföldi hitelforrások nem nyílnak meg és így a magunk erejére vagyunk utalva, mi magyarszocialisták azt mondjuk: hála Istennek! Talán a gondviselés útmutatása ez a helyzet amely megtanít önerőnkből meríteni és megtanít pirulni a nemzeti eszmények és önérzet feladásának bebizonyult céltalanságán!
Ha már most külpolitikánk ezen évek során át húzódó hitelpolitikai csődjének, ennek az ügyefogyott hajlongásnak a lelki rugóit keressük amellyel a magyar közélet Pénz őfelségének évek óta nem viszonzott szerelmi vallomásait megtette, nem találunk más magyarázatot, mint a magyar közvéleménynek a pénz lényegét illető tökéletes tájékozatlanságát. A kérdés e ponton megszűnt politikai lenni és átalakul tudományos kérdéssé amiből egyszersmind az is látszik, hogy korszerű tudományos és gazdaságpolitikai gondolkodás hiánya egy ország közéletére katasztrofális lehet. [...]Tegyük fel mármost, hogy neagy' Isten megkapjuk azt a 300 milliós népszövetségi kölcsönt, melynek felvételét még néhány héttel ezelőtt, mint Dávid csillagának keltét várták polgári körökben, vajon mit kezdtünk volna ezzel?
Nyersanyagok, külföldi eredetű berendezések vásárlására 100 millió pengőig aktív külkereskedelmi mérlegünk miatt szükségünk nincsen. Maradt tehát a kölcsönnek ésszerű belföldi gyümölcsöző munkákban, létesítményekben való felhasználása. Kérdem, hogy az ezen a pénzen végeztetendő munkálatoknál Frankkal, Fonttal vagy Dollárral fizettük volna a kubikusokat, napszámosokat, tisztviselőket? — Nem! — A külföldi pénz a Nemzeti Bank pincéjébe vándorolt volna a többi fedezet mellé, ahol annak annyi haszna sincs, mintha kirakatba tennék közszemlére, ahol is csak nézni szabad, de hozzányúlni nem. Ezzel szemben a Nemzeti Bank tanácsa megkönnyebbült sóhajjal adta volna meg az engedélyt a 85-ik § alapján, a szükség szerint négyszer annyi papír pengő forgalomba hozatalára, mint amennyi a rendelkezésre álló fedezet. Kérdem már most, meg tudja józan ésszel mondani valaki a különbséget az így kibocsátott papírpénz infláties hatása és azon papírpénz között, amelyet a nagy titokzatossággal a bank pincéjébe helyezett kölcsön fedezete nélkül hoztunk volna forgalomba? — A modern gazdaság tudomány álláspontja szerint az inflációs hatást illetőleg a két eset között semmi különbség nincsen, mert mindkét esetben a pénz vásárló erejét belföldi értékét nem az arany, hanem az érte kínált áru, illetve az érte szolgáltatott munka biztosítja.
Pénz őfelsége diktátorai észjárása szerint mégis egy igen-igen nagy különbség van a két hitelnyújtás között, csupán beszélni nem szeret erről. A különbség az, hogy az esetben, ha az állam a 300 milliós kölcsönt felveszi, úgy Pénz őfelségének úgy belföldi, mint külföldi helytartói a nemzet összességének terhére egy hatalmas munkanélküli kereseti forráshoz jutnak. A kölcsönvett 300 millióról ugyanis az állam 300 millió pengőre, ill. az annak megfelelő devizára kiállított kötvényt ad a külföldi hitelezőknek, akik azt átveszik, ha jól megy esetleg 92-es, vagy 88-as árfolyamon. Ez azt jelenti, hogy az állam a kölcsönkapott 88, esetleg 92 pengőért 100 pengős adóslevelet ír alá, 100 pengős kölcsön kamat terheinek idegen devizában való fizetésére.
Itt első kellemetlen kérdésünk az, hogy hova lesz a hiányzó nyolc-tizenkét százalék esetünkben tehát a hiányzó 24-36 millió pengő, amelyért az állam jót áll, de meg nem kap? Erre a hiányzó összegre van egy szép műszó. Úgy hívják, hogy költségek. Ez az összeg a kölcsön lebonyolításának, «plasszirozásának» költségeire szükséges, és szükséges mindenek előtt a közvetítő X vezérigazgató, Y gróf idehaza, ez a titkár, amaz a főtitkár Genfben, bizonyára rendkívül izzadságos azon agymunkájának jutalmazására, mellyel illetékes köreinket a külföldi tőke bizalmának előnyeiről meggyőznie sikerült.
Közben pedig idehaza a 85-ik § értelmében infláció nincs, mert hiszen van fedezet, a munka nyugodtan megindulhat és kétségkívül szépen is halad, a különbség ezen munka és a külföldi kölcsön nélkül végrehajtott munka között csak éppen annyi, hogy évenként 92 pengő munkaalkalomra 6-8 pengős magyar árut kell a külföldön piacra dobnunk csak azért, hogy ennek árát devizában a külföldi hitelezők zsebébe juttassuk. Hogy ez a művelet árukínálattal és devizakereslettel oldható csak meg, tehát a magyar áru külföldi árnívóját végeredményben a magyar munka jutalmát rontja, azt bővebben nem kell magyaráznom.
Maga a mélyen tisztelt Nemzeti Bank pedig a kölcsön vett összeg négyszeres papírpénz forgalma után szedheti az 5½ százalék diszkontkamatot. Eszerint a 300 millió arany mozgósítása után az arany hazai és külföldi helytartói 30 millió províziót, mondjuk 6 százalék devizában és 24 százalék pengőben teljesítendő kamatot szedhetnek. Ezeket összegezve és átszámítva azt látjuk, hogy az adófizető, dolgozó magyar nép a mozgósított 300 millió pengő arany devizának évi 33½ százalékát kell, hogy kamatrobotban a pénz urainak beszolgáltassa. Bajtárs! Ha az anyaföld évenként kétszer terem, ha tehened kétszer ellik, sem lesz munkádnak akkora gyümölcse, mint a tétlen aranynak! Amíg e fémrendszer fennáll, sorsod nem lehet más, mint kamatrabszolgaság!
De ha a jó Isten is megsegít, tizenöt-húsz év múlva vissza is fizetjük a gyakorlati életben tényleg sohasem látott, a valóságban fel sem használt 300 milliós kölcsönt kamatostul tehát a Nemzeti Bank pincéjében eldugott aranyat visszafuvarozzuk egy másik külföldi bank pincéjébe és adunk ráadásul a törlesztési idő folyamán ugyancsak 300 millió pengőnyi árút, más szóval kamatrobotot.
Végre tisztába kell jönnünk azzal, hogy a külföldi kölcsön felvétele csak három kategória érdeke: azoké, akik a kölcsönt államközi szerződés biztosítékai által nyújtott minimális rizikóért adják és kamatoztatják (külföldi pénztőke) azoké, akik a kölcsönön províziójukat megkeresik (banktőke) és végül azé a belföldi nagytőkéé, amely a nemzetépítés köteles áldozatát a külföldi tőkekamatnak az állami költségvetésbe állításával az adófizetők millióinak vállaira hárítja át.
A ma is életképes és követendő német példa (Hitler igazi "bűne")
[..]Teljesen megérthető ezek után a világtőkések vezérkarában jelentkező bosszús riadalom, amidőn a világ csöndes birtokbavételének ezen szépen átgondolt tervét Olasz-és Németországban hirtelen uralomra jutott olyan „dilettáns nacionalisták” keresztezik, akiket múltbeli kapcsolatok hiányában az a bizonyos 300 úr nem volt képes a nemzetközi kölcsöntőke „bizalma” nyújtotta nemzetgazdasági „előnyökről” meggyőzni. [..] Mussolini és Hitler világosan látták, hogy abban a pillanatban, melyben a kereskedelem szabad espanziója, a nemzetközi elzárkózás folytán megszűnik, a gazdasági egyensúly másként, mint a belső piac felvevő képességének fokozásával, tehát a nagytömegek vásárlóképességének növelésével el nem érhető. Nyilvánvaló, hogy a kibontakozásnak egyre késő irányzata nálunk is csak hasonló értelmű lehet. Az 1935—1937. magyar konjunktúra csak a bankok tőkehalmozó konjunktúrája, a konjunktúra, melyről a nagy tömegek csak az általános drágulás és helyzetük állandó romlásával szereznek tudomást.
[..]Az ország egyik legnagyobb pénzintézetének igazgatója Németországból visszatérve bámulattal emlékezett meg az ott folyamatban levő nagyarányú közmunkákról és azután hosszú és részletes ismertetését ezzel a megjegyzéssel fejezte be: „csak egyet nem értek, honnan veszik mindezekhez a pénzt a németek.”
Ez a naiv és ma utón-útfélen hallott megjegyzés két épp oly jellemző, mint nevetséges kifejezése az irányító pénzügyi köreink alapvető tájékozatlanságának. Még vezető helyen levők sem egyebek az országos gazdasági szervezetek fogaskerekeinél, akik az irodai üzem sablonos munkáját az egész szervezet áttekintő bírálata nélkül végzik.
A hasznot hajtó, a termelőképességet fokozó közmunka végeredményben nem jelentkezhetik a gazdasági élet tehertételeként és így a végrehajtásához szükséges költségek az ezen munka nyomában jelentkező adóbevételekből kell, hogy fedezhetők legyenek. Minden gyakorlati érzékű ember előtt közvetlenül világos ez, csodálatosképpen csak pénzügyi ortodoxiáikban nevelkedtek előtt nem. Lényegében pedig ez és semmi más a német és olasz pénzgazdaság titka, amelynek lényeges irányelve, hogy az állami közmunkák szolgáltatásához szükséges fizetőeszközöket adók, vagyis kamatmentes közszolgáltatások alakjában, de semmi esetre sem kamatfizetéssel terhelt külföldi kölcsönökből teremti elő.
Az a kérdés, hogy honnan van a németeknek pénze, teljes világossággal kiderül a hivatalos számadatokból: A hivatalos jelentések szerint 1933. március 31 óta a Birodalom, valamint az egyes országok és községek adósságai pontosan 4.4 milliárddal nőttek; de ha hozzászámítjuk a kintlevő munkaszerzési váltókat akkoregyüttesen mintegy 5 milliárd növekményt vehetünk fel.
(folytatjuk...)
Végvári Levente Attila - Jövőnk.info
Kapcsolódó:
