A megemlékezést követően a felszerelések rendezése után indult el a túra, a később csatlakozókkal együtt 141 fővel. Az indulópont után pár kilométerrel, az aranykopjások táltosa gyújtott jelképes szertüzet a hősök tiszteletére. Áldást kért az őseinkre, a hősökre, és az ifjú nemzedékre. A gyorsan fellángoló szertűz melegséggel töltött el mindnyájunkat.
A bevezető szakasz után három csoportra lettek osztva a túrázók. A következő szakasz tartogatta a túra legnagyobb szintkülönbségeit. Jó ideig ez után, a Nagykovácsi elágazónál volt az egyetlen kiszállási lehetőség azok számára, akiknek aznap haza kellett érni, akik lesérültek vagy bizonytalanok voltak a teljesítésben. Így a hármas csoport gyakorlatilag meg is szűnt.
Itt már látható volt, hogy nem lesz könnyű a menet. Legnagyobb ellenségei a túrázóknak a fagyos szél, és a szél felkeverte porhó, ami a sivatagi homokhoz hasonlóan rendkívül rossz járást biztosít. Olyan, mintha állandóan kifordulna a talaj a láb alól.
A zömében civilekből álló kettes csoport dinamikusan haladva tartotta a felkészültebb csoport tempóját. A következő, hosszabb szakaszt a gyakorlatilag egybeolvadt csoportok rövid idő alatt teljesítették, csupán egy sérülés fogta meg a menetet.
A várakozási idő a győri bajtársak által felállított teázó és étkező ponton telt. Sajnos a tavalyival ellentétben tűzrakásra nem volt lehetőség, így a tea hideg volt. A bőséges zsíros kenyér hagymával nagyon jól jött. A tűz melege és a forró ital azonban hiányzott, az éjjeli hidegben megállva. Mire a súlyosabb sérülést szenvedő bajtársunkat kísérő csoport is beért a gyülekezőpontra, egy kisebb csoport már elindult Perbál irányába.
A külsősök jó teljesítménye alapján szükségtelenné vált a könnyített útvonal, így az Arcvonal-tagok számára kijelölt szántóföldes útvonalnál maradtunk. Ha mindenki így képes tartani a lépést, akkor a végső, embert próbáló szakaszt is együtt kell teljesíteni! A szántást vastag hó lepte, széles hómezőt alkotott.
Tovább nehezítette a dolgunk, hogy a szántást átszelő patakok hídjait nem volt egyszerű megtalálni. Nem volt ugyan nagy a távolság, amit a patakok mentén meg kellett tenni, a szűz havat taposva azonban minden méter plusz sokk volt. Ilyenkor szokott csuklani a túravezető…
Ennek ellenére Zsámbékra érve meglepő lendülettel és iramban vette fel a lépést a csapat! A kínzó hómező után nem lett volna meglepő, ha a csapat jó része csüggedten vánszorgott volna át a falun. De nem! Az utolsó kilométereket (a túra egyetlen aszfaltos szakasza) mind a gyakorlott túrázok, mind a kevésbé harcedzettek úgy rótták, mintha akkor indultak volna!
Az ilyen menethez nem szokott fiatalok számára komoly próbatétel volt ez. Amin becsülettel helytálltak! Az időjárás nem volt a legenyhébb, bár volt már ennél sokkal rosszabb is. A talajviszonyok szintén. Gyakorlatilag egy tisztességes eltévedés nem volt. És persze nem lőttek ránk. De a teljesítmény, az teljesítmény!
A gyakorlott túrázók útvonalát teljesítő fiatalok valószínűleg pont úgy átkozták a hómezőt (és a túravezetőt), mint mi az első keményebb túráinkon. A fáradalmakat kipihenve azonban erősödik majd a büszkeség érzése: derekasan helyt álltunk, és méltóképp tisztelegtünk hőseink emléke előtt.
Külön ki kell emelni, hogy a menetet teljesítette egy lány is, aki rendületlenül tartotta a férfiak tempóját. Szintúgy egy idősebb bajtárs.
A túra alatt három sérülés is történt, őket a kimentésre odarendelt bajtárs szállította vissza Budapestre autóikhoz. Egyikük sérülése elég súlyos volt, reméljük, már jobban van.
Sokan érkeztek elégtelen felkészüléssel, hiányos felszereléssel. Látható volt, hogy nem sok éjszakai túrán vettek részt. De mégis fogakat összeszorítva mentek előre... Mint egykor elődeink.
Többen felvetették, hogy a túra lehetne kicsit könnyebb. Ez a túra nem lehet. Nem a táv nagy, jól tudjuk, hanem a februári körülmények teszik nagyon nehézzé. Tavaly többkilós volt a bakancsunk a rárakódott sártól. De ez a túra erről szól. Nem tavaszi séta, sem őszi bandukolás. A kitörő seregre millió veszély leselkedett, a rossz körülmények, az ellenség. Ez az erőt próbáló menet arra kötelez minket, hogy legalább ne könnyítsünk az úton. Így nívója van ennek a menetnek. Aki végigcsinálta büszke lehet magára, hogy méltóképp tisztelgett a hősök előtt.
Aki velünk jön, választhatja a rövidebb távot. Ha sérül, kidől, elszállítjuk. Jövőre talán lesz egy közepes szintű útvonal is. De nem aszfaltsétára hívunk. Aki velünk teljesít, az valóban teljesít!
A célba érvén végignézve a bajtársakon, fáradt, de büszke hazafiakat láttam. Az MNA tagokkal beszélve kikértem véleményüket a velünk teljesítőkről. Ebből a következőt tartom fontosnak megjegyezni: „Talán sok volt nekik rögtön a ’mélyvíz’, de becsülettel helytálltak. Mi pedig legalább látjuk: nem vagyunk egyedül.” Ott van még a magyar fiatalokban az életerő!
szervezők
