A kibontakozó kampányidőszak terméke a különböző, hangzatos jelszavak pufogtatása is, melyek mellett nem mindig mehetünk el szó nélkül. Az egyik feltörekvő párt – nem biztosítanék most nekik ingyen reklámot – szlogenjei között előkelő helyet foglal el a „Rendet! Csendőrséget!” jelszavak is; amelynek mondandója és történeti háttere írásra késztetett. Az az érzésem támadt ugyanis, hogy az indokolatlan Horthy-nosztalgia jegyében előszednek a naftalinból egy anno becsülettel helytálló, majd jogtalanul üldözött szervezetet, és most különösebb magyarázat nélkül megoldásként kínálják.
Álljon tehát itt némi áttekintés, ami arra igyekszik rávilágítani, hogyan párosítják ma a rendet a csendőrséggel, mi ez a hirtelen jött reneszánsz:
Az Osztrák-Magyar Monarchia, majd a Horthy-korszak híres kakastollasai elsősorban a vidék közbiztonságának őrei voltak. A széles jogkörökkel (pl. fegyverhasználat, testi kényszerítő erő) felruházott csendőrség a vizsgált bűncselekmények kb. 90%-át eredményesen felderítette; továbbá rendkívül sokoldalú feladatkört is ellátott, úm. nyomozati, karhatalmi, vízi rendészeti, mezőőri, pénzügyőri, fegyőri, valamint honvédelmi.
A csendőrök rettegett, ua. megbecsült tagjai voltak a társadalomnak. Érdekes módon róluk nem születtek hasonló népi szállóigék, mint amilyenekkel a kései Kádár-korszak körzeti megbízott rendőreit illették, hogy „mindenki rendőrnek születik, csak van, aki tovább tanul”. Tekintélyüket inkább egészen pejoratív csengésű kifejezések őrzik ma is: csendőrpofon, csendőrpertu.
Csakis az lehetett próba-, majd a folyamatos továbbképzések kiállása után véglegesített csendőr, akiről sorkatonai szolgálata után felettese kitűnő minősítést adott, megfelelt a magas fizikai-szellemi követelményeknek, és átesett az alapos környezettanulmányon.
A korabeli belügyminisztérium hatékony módszerekkel igyekezett gátat vetni a korrupciónak. Elsősorban minden csendőrt olyan településekre vezényelték, ahol nem voltak rokonai és ismerősei. Szigorúan tilos volt bármilyen ajándékot vagy kölcsönt elfogadniuk, a szolgálatot és a privát életet rendkívül kemény szabályzat korlátozta, minek értelmében az őrsökön is szigorú kaszárnyaélet folyt. A csendőr így nem rendelkezett szabadon a jövedelmével, szabadidejével, magánéletével.
A fentebb összesűrített történelmi tények ismeretében nézzük csak meg a jelenkor adta körülményeket, és az ezekből fakadó lehetőségeket:
Tételként szögezhetjük le, hogy a rendre minden épeszű, jó érzésű embernek megvan a maga egészséges igénye. Az, ami jelenleg kis hazánkban zajlik bűnüldözés és büntetés-végrehajtás néven, kritikán aluli; így kellő visszatartó ereje sincs a törvényeknek, a hatóságoknak pedig kevés a jogkörük.
A rend – jelen esetben az élet- és vagyonbiztonság, közbiztonság – fenntartásának mindenkori letéteményesei a különböző egyenruhás testületek, melynek tagjai viszont – és ezt vastagon alá is húzhatnánk - csak a számukra biztosított jogkörnyezethez tudnak idomulni.
Rövid összegzésem végén tehát felteszem a józan kérdéseket, amikre mindenki belátása szerint válaszolhat. Ilyen körülmények között:
- hogyan kéne vonzóvá tenni a fiatalok számára a csendőri pályát?
- mikorra és kikből állna fel a régi-új testület?
- mi lenne arra a garancia, hogy egy következő kormány nem szünteti meg egy tollvonással?
- a messiásként várt szervezet feltámasztására honnan lehetne pénzt-energiát fordítani?
Retkes Tamás
történész
