Tisztelt szerkesztőség!
Tegnap én is ott lehettem Siófokon a déli csoportok gyakorlatán. Szeretném megosztani az élményeimet lehetőleg minél több emberrel, mert biztos vagyok benne, hogy sokan félre ismerik az MNA-t.
Én 17 éves vagyok és egy Baranyai faluban lakom. Körülbelül 3 hónapja kerültem kapcsolatba a pécsi MNA csoport vezetőjével. A Becsület Napjára sajnos nem tudtam elmenni, mert a szüleim nem engedtek el, de a tegnapi napra, már jó előre engedélyt kértem. Már csak az anyagi dolgok jelentettek problémát, de a csoportvezető azt mondja: ne aggódjak. A csoport megoldja.
Így mentem fel minden pénz nélkül a gyakorlatra. Ez az igazi bajtársiasság!
Mikor megérkeztünk bemutattak egy csomó embernek negyven valahányan voltunk. Bár nem ismertem senkit, mindenki úgy fogadott, mintha már régóta ismerne. Úgy beszélgettek egymással a különböző városokból érkező emberek, mintha régen látott rokonok lennének.
„Hogy van a kisgyerek?”, „Hogy áll az építkezés”, „Jobban vagy? Meggyógyultál?”, „Milyen az új munkahelyed?” – Mint egy nagy család!
Kipakoltunk, majd rövid eligazítás következett. Mivel nekem nincs „airsoft” fegyverem és védőfelszerelésem sem, így nemes egyszerűséggel kaptam egyet.
A csapatot két részre osztották. Tapasztaltakra és kezdőkre. Én értelem szerűen a kezdőkhöz kerültem, ami furcsa volt, mert két gyereken kívül mindenki profinak tűnt. A kiképzőink barátságos, de mégis határozott emberek voltak. Amit mondtak, az úgy volt. Senki nem mert volna másként cselekedni. Ami nekem furcsa volt az a sietség, vagy rohanás. Mindent vezényszóra, azonnal és gyorsan kellett megcsinálni. Mint a katonaságnál.
A biztonsági szabályokkal kezdték, majd hosszasan beszéltek a különböző mozgásmódokról, jelekről, alakzatokról. Meg arról, hogy hogyan biztosítsuk egymást ha lőnek ránk. Emlékszem arra, hogy elmondták miként használjuk a fedezékeket, mi mögé lehet és mi mögé felesleges bújni. Minden gyakorlatot többször is megmutattak, de megmondom őszintén, nekem kicsit sok volt elsőre.
Aztán jött a gyakorlás. Amiket elmondtak, azokat elkezdtük gyakorolni. Persze megint megmutattak mindent és ha hibáztunk javították is, szóval minden sokkal egyszerűbb volt, mint gondoltam volna. Kezdett összeállni, hogy amiket az elején elmondtak, az miért is úgy van, ahogy mondták. Folyamatosan gyakoroltuk egymás után, újra és újra a gyakorlatokat. Már azt hittem soha nem lesz vége. Kicsit éhes is voltam már, mikor felharsant a „Vége!” kiáltás.
Akkor tudtuk meg, hogy közben megérkezett Győrből az egyik MNA vezető. Kiderült, hogy ott is tábor van, de mégis lejött, hogy találkozzon az új csoportok tagjaival. Az ebéd valamiért gyorsan eltelt.
Az ebéd után a tanultak gyakorlása következett. A feladat épületharcászat. A kezdő csapat alkotta a védőket a másik csapat feladata volt az épület elfoglalása. Nagyon izgatott voltam. Reggel óta vártam, hogy kipróbálhassam végre a kölcsönkapott fegyveremet. Elhelyezkedtünk az épületben. Velünk volt a kiképzőnk is, azonban csak figyelte tevékenységünket. Nem szólt bele mit csinálunk. Néha tanácsokat adott, majd tovább figyelt.
Hosszan várakoztunk, mire maszkos emberek jelentek meg a szemközti ház sarkánál. Nagyon profik voltak, mint a kommandós filmekben. Határozott, gyors mozgásuk félelmetes volt. Nem lehetett felismerni ki-ki lehetett. A korábban békésen beszélgető emberek, most félelemmel töltöttek el. Eljöttem az ablaktól és behúzódtam egy olyan helyiségbe, aminek nem volt ablaka. Két perc sem telt el, mikor egy hatalmas puffanást hallottam, melyet két nagy robbanás követett. Kiabálás és lövöldözés kezdődött. Én a második emeleten voltam, amit most egy cseppet sem bántam. Az ajtót gyorsan behajtottam és behúzódtam a sarokba. Fegyveremet az ajtó nyitott résére irányítottam.
Pár perc múlva már az emeleten voltak a „támadók”! Az első emelet elesett. Kiabálás, lövöldözés, majd néha robbanás. A zajok egyre közeledtek. A tenyerem erősen izzadt már. Bakancsok dobogását hallottam és tudtam már, hogy itt vannak. Vártam, hogy nyíljon az ajtó, de nem nyílt. Mocorgást hallottam és lőni kezdtem, de az ajtó csak nem nyílt. Abba hagytam a lövéseket, rövid csend következett. Majd egy nagy robajjal berobbant az ajtó. Berúgták. Majd egy vastag petárda repült be az ajtón és egy üvöltés: „GRÁNÁT!”.
Fegyveremet a lábamra tettem, fülemet befogtam, és elfordultam. Még a szemem is becsuktam, pedig volt rajtam szemüveg. A robbanást követően már éreztem is a lövéseket az oldalamon, hátamon. Ennyi volt életem első „csatája”. Hangos kiáltás még, hogy: „TISZTA”, és a bakancsok robaja egyre csak távolodnak.
Néhány perc és végre életre kelhetek. Hallom, hogy valaki azt kiáltja a távolba, hogy „VÉGE”. Összeszedem magam, és lemegyünk az épület elé. Mindenki újratölt, majd kiértékeljük a történteket. Kiképzőnk hosszasan sorolja a hibákat és azonnal mondja azt is, miként lehet ezeket javítani. Majd újra kezdődik minden elölről. Gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Kezdünk fáradni. Érezzük, hogy ennek a fele sem játék. A nap folyamán egyszer sem sikerült megtartanunk az épületet, pedig a végén más erősítést is kaptunk.
Hosszú volna mindent leírni, de nagyon jól éreztem magamat. Ma egész nap csak feküdtem, győztem kipihenni magamat. Már alig várom, hogy újra mehessek gyakorolni. Azért döntöttem úgy, hogy megírom ezeket, hogy mások is megtudják, hogy van értelme annak amit az MNA csinál. Sok kritikát hallottam a koncerteken és a fórumokon is van belőle bőven, de én azt mondom most, hogy értelme csak ennek van!
Direkt megkérdeztem, az Akciócsoportosoknak nem tiltják a koncertet sem, szóval össze lehet egyeztetni. Mondjuk a felszerelés nem két forint, de azt is be lehet olcsón szerezni az MNA központján keresztül. Én most már inkább erre költök, mint az NS lemezekre vagy a koncertekre.
Arra kérlek benneteket, ha lehet ezt közöljétek le. Ha ki kell venni belőle valamit, tegyétek meg nyugodtan.
Köszönöm bajtársak, hogy veletek lehettem, remélem hamarosan találkozunk!
Kitartás!
P. Csaba
Kapcsolódó videó:
