1939 esőtől áldott tavaszának pünkösdjén zajlottak az utolsó törvényes választások a régi Magyarországon. Régen volt, évtizedek köde takarja az akkori eseményeket és akkori időket, amikor még azt hitte az ország, hogy új fejlődés küszöbén áll s hogy végre mégiscsak megindul a régen várt magyar társadalmi és politikai kibontakozás.
A feszültség ebben az időben kibírhatatlan volt a régi politikai élet öreg veteránjainak. Ők még őrizték volna a múltat, a nagybirtokot az egész országot behálózó bankkapitalizmust, a szolgabírák és főispánok csákmátizmusát és azt a feudális társadalmi rétegződést, amely átnyúlva liberalizmuson és felvilágosodottságon, még mindig a „nagybajuszú mokány nagyurak” vidéki kastélyaiban s a nádort buktató és nádort választó zsidó Fortunátus Imre arannyal telt vasládáiban gyökeredzett. De jaj, az élet haladt tovább és omladozóban voltak az ország köré épített kínai falak. A forradalomtól, mint öncéltól mindig bölcsen irtózó magyar tömegek már megtalálták az utat, mely a jobb jövő felé vezetett volna akkor, ha nem lép közbe a világtörténelem és nem tiporja sárba az országot, s nem küldi bitóra azokat, akik, Bárdossy, Imrédy és Szálasi Ferenc zászlója alatt akarták, hogy a szabad és boldog emberek hazája legyen a Duna-Tisza köze, ahol senkinek ne jusson két szelet kalács addig, amíg száz- és százezreknek még száraz kenyérre sem telik.
De hogyan is volt akkor, 1939 boldog emlékű pünkösdjén, amikor első ízben szavazott titkosan az ország és bántatlanul tehette voksát az utolsó zsellér is azon párt neve mellé, amelyet legjobb lelkiismerete szerint választott? Mint minden történelmi eseménynek, úgy ezeknek a választásoknak is meg voltak a maguk előzményei. Az országot a Budai Várból kormányozták, a kormányrúd mellett pedig ott ültek azok az öreg őrzők, akik az ország helyett inkább a múltat, a díszmagyaros-kacagányos mulandóságot őrizték és nagyon féltek már ekkor attól az új hangtól, amely - merőben ellentétes póluson állva a marxizmussal - már nem elégedett meg a híres Apponyi-féle „szociális olajcsöpekkel” s mélyreható változásokat kívánt. A Keresztes-Fischer Ferenc és Bethlen István gróf körül tömörült régi világ nem a baloldaltól félt - az a Peyer-Bethlen paktum megkötése óta a zsebükben volt - hanem a jobb oldaltól, illetve a Szálasi Ferenc által elindított Hungarista Mozgalomtól. Ezt a mozgalmat – mint ahogyan Keresztes-Fischer belügyminiszter a tőle megszokott cinizmussal mondotta: - „bolondok vezették”. Ez a „bolondság” pedig abból állott, hogy ennek a mozgalomnak az embereit nem lehetett igazgatósági tanácsokba csalni – szóval nem lehetett őket a régi, jól bevált módszerrel kiütni a nyeregből. Később a „bolond” jelzőt a ”fanatikus” szóval váltották fel, jól ismervén ennek a szónak a politikában igen veszedelmes jelentőségét. Pedig sem Szálasi Ferenc, sem a körülötte csoportosultak nem voltak fanatikusok – csak becsületesek voltak s ez már egymagában volt ahhoz, hogy bolondnak nevezték őket. A miniszterelnökségi sajtólistán, a kormányplakáttól egészen a szociáldemokrata Népszaváig minden újság ott szerepelt a dotációs oldalon, kivéve a Hungarista Mozgalom szolgálatában álló Összetartás.
1938-ban – tehát az 1939. évi választások előtti évben – a Hungarista Mozgalomnak mindössze három országgyűlési képviselője volt: Hubai Kálmán, Haám Artúr és legszélsőségesebb politikai áramlatok között ingadozó, jellemileg erősen korlátolt Rátz Kálmán. Az igazi erősséget azonban Hubay Kálmán jelentette egymagában, akinek ragyogó vezércikkei és elsőrangúan felépített parlamenti beszédei messze kiemelték őt, nem csak két képviselőtársa, hanem az akkori Parlament összessége közül is. Dinamikus, hősi szemléletet valló ember volt, aki Gömbös Gyula mellől elindulva, tudásával és végtelen akaraterejével küzdötte föl magát a magyar politikai életbe. Neve már régen ismert volt a magyar tömegek előtt, hiszen mint az egyik legnagyobb példányszámban megjelenő kormánypárti lapnak főszerkesztője, hagyta ott lapját és jelentkezett Szálasi Ferencnél, majd végigverekedte a híres lovasberényi választást és győztesen került ki abból.
1938 telén és 1939 tavaszán fokozódott a kormány nyomása – a jobboldal felé. 1938 telén először egy, majd rövid idő után hat hónapra betiltották a Hungarista Mozgalom szolgálatában álló és dr. Ráttkay R. Kálmán főszerkesztésében megjelenő Magyarságot, majd a következő év tavaszán végleg betiltották a Fiala Ferenc által szerkesztett Összetartás c. hetilapot, amely abban az időben annak ellenére is 150.000 példányban jelent meg, hogy nem volt kolportázshoz joga, azaz csak zárt helyiségben volt szabad árusítani. Nem sokkal ezután feloszlatták a Hungarista Mozgalom akkori pártját, lefoglalták és elkobozták a vagyonát, lepecsételték a budapesti Andrássy út 60. szám alatt lévő székházát, internálták a párt és a mozgalom nevesebbjeit – például Dr. Kerekes Bélát – és a mozgalom tagjaival teltek meg a nagykanizsai és kistarcsai internáló táborok. A vak is látta, hogy valami készülődik. Szálasi Ferenc a szegedi Csillag börtönben töltötte, három évi büntetését s ugyanott ugyanolyan időtartamra elítélve szenvedett Málnási Ödön is. Akiket nem internáltak azok ellen Töreky Géza, a Magyar Kir. Kúria reakciós beállítottságú elnöke soron kívül, egymás után hozta az 1921.III. tc. szerinti ítéleteket, amely törvényt annakidején a kommunisták ellen hozták s ami annyit jelentett, hogy akiket a fenti paragrafus alapján elítéltek, az nem lehetett sem képviselő sem újságíró, az rákerült a magyar rekreáció által felállított proscribáltak listájára. Amikor mindez megtörtént, akkor váratlanul kiírták az országgyűlési képviselőválasztásokat. A Hungarista Mozgalom pártja megszűnt, de maga mozgalom tovább élt és megpróbálta a lehetetlent, hogy fölvegye a harcot a Pünkösdre kiírt választásokon.
A pártfelosztáson, a lapbetiltáson, a letartóztatásokon túl azonban még ott ágaskodott az újabb veszély: – az elég magasan megállapított és jelöltséghez szükséges kaució letétele. Ez annyit jelentett, hogy minden egyéni listán indulónak 2000, a megyei listán indulóknak pedig 5000 békepengőt kellett letétbe helyeznie. A párt vagyonát azonban elkobozták s a több, mint 250 kerületben állítandó jelölt elfogadtatásához, az egyéni lajstromos listákhoz megközelítőleg egymillió pengőre lett volna szükség. Pénz azonban nem volt. De nem volt még párt sem. Az utóbbi hiányt Hubay Kálmán oldotta meg, aki a Magyarság Hunyadi János úti szerkesztőségében összehívta a Mozgalom még szabadlábon lévő vezetőit és megalakította a Nyilaskeresztes Pártot. A bejelentéshez két országgyűlési képviselő és további három aktív és passzív szavazati joggal rendelkező egyén kellett. Így alakult meg a Nyilaskeresztes Párt, amelynek öt első tagjai: Hubay Kálmán, Haám Artúr, Csia Sándor, Fiala Ferenc és Mokcsay Dezső voltak. Tekintve, hogy a beadvány minden követelménynek megfelelt, a belügyminiszternek jóvá kellett hagynia a párt megalakulását. Amikor ez megtörtént, jött az igazán nehéz feladat megoldása: a kaucióhoz szükséges összegek előteremtése. A Hubay Kálmánból Gróf Széchenyi Lajosból és Fiala Ferencből álló pénzügyi bizottság végigzarándokolta a keresztény beállítottságú bankokat, nem hagyván ki a német érdekeltségű Wiener Bankverein budapesti vállalatát sem. A válasz azonban mindenütt elutasító volt. Hogy az akkori rendszer milyen kémhálózattal vette körül a Hungarista Mozgalmat, azt legjobban bizonyítja, hogy Hetényi Imre főkapitány alig pár órával a német érdekeltségű banknál tett látogatás után azonnal jelentette Teleki Pál miniszterelnöknek. Hogy milyen negatív volt az eredmény, azt persze nem tudhatták, de az a tény, hogy a párt három vezetője belépett egy német érdekeltségű pénzintézet kapuján, elegendő volt hozzá, hogy a választások után Teleki Pál miniszterelnök a tőle megszokott körmönfont parlamenti beszédben azzal vádolta a pártot és mozgalmat, hogy a választások során idegen pénzeket vett segítségül. Az idegen pénzek meséjét azonban sem Teleki, sem mások nem tudták konktretizálni, mert a Nyilaskeresztes Párt az egész választási harcot a mozgalom tagjaitól kapott fillérekkel küzdötte végig. Pénz hiányában mindössze 60 kerületben tudott csak jelöltet állítani, pedig milyen más lett volna az eredmény, ha mind a 250 kerületben indulhatott volna!…
Azután megkezdődött a választási harc, s amíg az ellenzéki oldalon álló Független Kisgazda Párt és Szociáldemokrata Párt jelöltjei teljes kormánytámogatást kaptak, addig a Nyilaskeresztes Párt jelöltjei ellen a legkegyetlenebb hidegháború folyt. A II. Magyar Köztársaság később palástos hóhérnak nevezett elnöke ezen a választáson a szeghalmi kerületben indult és Keresztes- Fischer belügyminiszter a kormánypártban utasításként közölte, hogy Tildy Zoltánnak a kormánypárt nem állít ellenjelöltet. (Így sikerült csak kibuktatni a Hungarista Mozgalom egyik legmarkánsabb vidéki vezetőjét: a debreceni páncéloscsatában hősi halált halt Koppányi Imre tanárt.) Így került be annak idején a Parlamentbe a később oly véres trófeákat gyűjtő Tildy Zoltán. Amíg a kormánypárt, vagy a Független Kisgazda Párt szabadon és bántatlanul végezhette propagandáját, addig a furfangos szolgabírói leleményesség Mikszáth Kálmán tollára való indokokkal utasította vissza a hungarista választási beszédek iránti kérelmeket. A hatvani járás 17 községében a kormánypárt jelöltje 84 beszédre kapott engedélyt, ugyanakkor a Nyilaskeresztes Párt jelöltjének mindössze 4 gyűlés tartását engedélyeztek. Negyvenhét kérelmet a humor birodalmába tartozó indoklással utasítottak vissza. Hol egy tűzveszélyes kazal volt túlságosan közel a gyűlés színhelyéhez, hol a szomszéd házakban fekvő betegek nyugalmát zavarta volna az összejövetel. Így volt ez szerte az országban. Talán csak Budapest volt kivétel, ahol a közhangulat nyomása alatt nem lehetett azt a kertek alatti választási terrort folytatni, amit a vidéken. Így zajlott le a magyar fővárosban a híres tattersaali gyűlés, ahol több, mint húszezer ember hallgatta végig az azóta kivégzett Hubay Kálmán „Szegedről jöttem…” kezdetű híres beszédét. Szálasi Ferenc akkor a szegedi Csillagbörtön lakója volt. Hasonló tömegek vettek részt a Városi Színházban tartott gyűlésen is, ahol Hubay Kálmán, Kovarcz Emil, Csia Sándor, Dr. Vágó Pál, Temesváry László, és Fiala Ferenc szóltak az összegyűlt ezrekhez. Azután következett a „Néma Hét” és május 29-30-án lezajlottak a választások, amelyek olyan sikert hoztak a szélsőjobboldal számára, ami nem csak a baloldalt, hanem a kormánypártot is megdöbbentette. A kétszázötvenegy-néhány mandátumból a Nyilaskeresztes Párt és a többi nyilaskeresztes frakció 51 mandátumot szerzett, a szociáldemokraták 5, és a kisgazdapárt 7 mandátumával szemben.
Hogy ebben az időben melyik oldalon állott a magyar ipari munkásság, azt az úgynevezett budapesti „vörös övezet” mutatta a legjobban. Csepel, Pesterzsébet, Újpest és a többi munkások lakta városrészekben régi kipróbált szociáldemokrata képviselők buktak meg az ismeretlen nevű nyilaskeresztes jelöltekkel szemben.
Pedig a zászló: Szálasi Ferenc börtönben volt, s az alig pár hónapos Nyilaskeresztes Párt pénzügyi viszonyai távolról sem engedtek meg olyan választási propaganda kifejtését, amilyet a többi pártok végezhettek a választások során. Pár héttel később összeült az új országgyűlés. A képviselőház elnöki emelvényétől balra levő padsorokban Hubay Kálmán vezetésével megjelentek a hungarista zászló alatt győzött követek, szám szerint 51-en. Ezt az 51 embert a magyar nép titkos akarata küldte a Parlamentbe, mert az új Magyarországért folyó harcában attól az embertől remélt és várt már csak valamit, aki akkor darócruhás foglya volt a szegedi börtönnek.
De az új országgyűlés pártok szerinti megoszlása nem fedte a teljes valóságot, hiszen a Keresztes-Fischer féle választási praktikák labirintjában nehéz volt az igazság útja. A választások után összeállított statisztikai kimutatás szerint ez az 51 képviselő az összes szavazatok 42%-át kapta, tehát ennek alapján nem 51 hanem 105 hungarista képviselőnek kellett volna bekerülni a Parlamentbe. De az eredmény így is meglepetésszerű volt és nem érdektelen, ha kissé bővebben foglalkozunk azokkal a módszerekkel, ahogyan ezt az eredményt az utolsó óráit élő magyar reakció nullifikálni akarta.
Az 1930-as évek végén az akkori államrendőrség politikai osztályának vezetője Hetényi Imre főkapitány-helyettes volt. Hogy hogyan került erre a magas posztra, az mind a mai napig kideríthetetlen. Származására nézve fél zsidó volt. Keresztlevele szerint zsidó anyától és keresztény apától származott. Fiatal korában rendőri riporter volt, majd rövid ideig polgári lapoknál dolgozott, mint politikai tudósító, s azután egy szép napon őt nevezték ki a politikai osztály vezetőjévé. Hogy ki állott mögötte, azt nem tudta senki, viszont mindenki félt tőle. Feladatát ragyogóan látta el, amennyiben mindent tudott, ami akár a bal -, akár a jobb oldalon történt. Ellenőrizte magukat a minisztereket is és ha valamelyik közéleti nagyság kegyvesztett lett a várban, akkor nem csak közéleti szerepléséről, de az illető privát életének legapróbb mozzanatairól is pontos tájékoztatást tudott adni. Pontosan tudta például Bethlen István miniszterelnöknek minden külföldi útját, ismerte a családtagok viszonyait, tudta ki milyen jogtalan pénzeket kapott, és szerény szobájában ott volt az egész akkori Magyarország lelki fényképe. Ő volt a magyar Fouche, mint a pók, úgy szőtte hálóját és megbízottai mindenütt ott voltak. Egyszerű hírekért saját kezűleg adott át 5 vagy 10 pengőt, de miniszteri szeretők ennél sokkal hatalmasabb baksisért juttatták el Hetényihez információikat. Ha úgy kívánta a helyzet, pillanatok alatt leleplezett egy soha meg nem történt kommunista lázadást, vagy szabotázs akciót s annak részleteit az irányított sajtó rendelkezésére bocsájtotta. Amikor a Hungarista Mozgalom túlságosan meleg kezdett lenni az akkori Magyarország felelős urainak, mi sem természetesebb, mint hogy ismét Hetényihez fordultak.
1939 elején Budapesten valaki bombát dobott a Dohány utcai zsinagógából kiözönlő emberek közé. Az eset óriási feltűnést keltett s a lapok azonnal arra a megállapításra jutottak, hogy a merényletet a Hungarista Mozgalom tagjai követték el. Bizonyíték nem volt, de igen sokan természetesnek találták, hogy egy zsinagóga elleni merényletet csakis szélsőjobboldali elvet vallók hajthattak végre. Később kiderült, hogy ez a merénylet csak bevezetője volt a két hónappal később kiírt választási küzdelemnek. A „merényletet” az illetők ügyesen készíttették elő, amennyiben annak sem halálos áldozata, de még csak sebesültje sem volt. A katonai szakértők a tömeg közé dobott kézigránátrepeszekből megállapították, hogy a gránátból kiszedték a töltetet, ami azt bizonyította, hogy a merényletnek inkább ijesztő, avagy - helyesebben kifejezve – propaganda jellege volt. Az akkor még teljes virágjában levő sajtó persze megértette a jelet és a vádak egész seregét zúdította a Szálasi Ferenc vezetése alatt álló Hungarista Mozgalomra. A kormányzat ezúttal teljesítette a mesterségesen felidézett „közhangulat követelését” és a Dohány utcai "merénylet" nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter feloszlatta a Hungarista Mozgalom akkori pártját, lefoglalta vagyonát, sőt azon túlmenően internáltatta sok száz tagját. De a választásokról még mindig nem esett szó. Kissé furcsa volt, hogy az üggyel kapcsolatban nem történtek letartóztatások, aminek az volt az egyszerű magyarázata, hogy a rendőrség – nem tartóztathatta le önmagát...
1939 februárjában a mozgalom szolgálatában álló Összetartás című hetilap négy oldalon közölte a dohány utcai zsinagóga-ellenes merénylet egész hátterét. A lap megállapította, hogy a bombát a merénylő – aki a merénylet alkalmával először és utoljára viselt zöld inget – Hetényi ügynökétől kapta. Az illetőt a merénylet előtt beléptették a VIII. kerületi pártszervezetbe, ahol azonban senki sem ismerte. Az Összetartás megírta azt is, hogy az illetőt Hetényiék azért nem állították bíróság elé, mert attól féltek, hogy a gyönge akaratú bérenc a keresztkérdésekre ügyetlen válaszokat ad, sőt, hogy mentse magát elmondja annak egész hátterét is. A cikk az Összetartás hattyúdala volt, mert a megjelent lappéldányokat megjelenésük után azonnal elkobozták és egy héttel később a lap főszerkesztőjének kikézbesítették a lap végleges betiltását jelentő határozatot.
Ezt a Dohány utcai merénylet-színjátékot azért szükséges most megemlítenünk, mert az 1956. évi eseményeket követő években bizonyos amerikai és kanadai zsinagógák elleni merénylet kapcsán Klár Zoltánék és a többi baloldali sajtóorgánum ismét a "nyilasokat" emlegette és több cikkben hivatkoztak a Dohány utcai merényletre. A hungarista gondolat nem ismeri az erőszakot és eleve elutasít magától minden olyan kísérletet, amely a szellem eszközén túl brutalitással vagy terrorral van kapcsolatban. Tiszteli és megadja a megbecsülést minden vallásfelekezetnek, legyen az katolikus, református mohamedán vagy zsidó. Hogy Szálasi Ferenc mennyire tiszteletben tartotta nemcsak a keresztény, hanem a zsidó vallásfelekezetet is, azt legjobban bizonyítja, hogy rövid pár hónapos uralma alatt semmiféle merénylet nem történt a zsidó vallás, vagy a zsidó imaházak ellen. De ezen túlmenően a külföldre emigrált magyarországi zsidóság csak hálával emlékezhet meg Szálasi Ferencről, aki 1944 novemberében e sorok írójának jelenlétében utasította vissza Winkelmann budapesti SS főparancsnok azon követelését, hogy a csaknem háromszázezer főnyi pesti zsidóságot Németországba deportálják. Ha Szálasi Ferenc csak megközelítően is olyan lett volna, mint amilyennek a Himler Márton, Klár Zoltán sajtója lefestette, akkor Klár Zoltán sem szerkeszthetett volna újságot New-Yorkban élete végéig és a budapesti ÁVH vezetőrétege is másképpen nézett volna ki.
A Dohány utcai zsinagóga-ellenes "merénylet" azonban visszafelé sült el, mert Budapest azon városok közé tartozott, amelyekben nem lehet titkot tartani. Pár nappal később már nem csak a város, de az egész ország tudta az igazságot, és tudták azt is, hogy az egész "merénylet" Kereztes-Fischer-Hetényi-ék által megrendezett propagandafogás volt. Ha valóban megrögzött és véreskezű antiszemiták hajtották volna végre, akkor nyilván nem hatástalanították volna a templomból kijövő tömeg közé dobott kézgránátot. De ettől eltekintve mondhatjuk, hogy egy-két gyerekes fellármázott szövegtől eltekintve Magyarországon soha nem volt szervezett antiszemitizmus, soha nem volt zsinagóga-ellenes merénylet, ami a magyar nép politikai érettségét és minden vallást tisztelő meggyőződését bizonyítja. Amíg Lengyelországban, Romániában, Szlovákiában üszkös zsinagógafalak meredtek az égre, addig a sokat rágalmazott Magyarországon a vallásos zsidóság minden félelemtől mentesen tisztelhette a maga Istenét. S mivel ez így volt, éppen ezért nevezhetjük a legnagyobb hálátlanságnak azokat az írásokat és különböző nyugati kormányokhoz szóló beadványokat, amelyeket Klár Zoltán és utódai küldtek és néha még ma is küldenek széjjel, akiknek fogalmuk sincs sem az általános humánumról, még kevésbé arról,hogy mi az magyarnak lenni, és hogyan kell viselkednie egy magát magyarnak nevező emigránsnak? Ahelyett, hogy a lelkek megbékélését hirdetnék, a rágalmak özönével árasztják el az új hazát nyújtó államok kormányait. Ahogyan a választási propaganda-hadjárat szolgálatában álló dohány utcai "merénylettel" kapcsolatban viselkedtek 1939-ben, éppen úgy viselkedtek külföldön a magyarsággal szemben. Ha valaki eredményesen öntözi a parlagi antiszemitizmus sárga virágait, akkor azt azok teszik, akik az előbb említett hazug rágalmakat és beadványokat megírják.
Minden rendőrség által rendezett bombamerénylet és egyéb választási propaganda-trükk ellenére is ott ült az 1939. évi Parlament megnyitásakor az 51 zöldinges képviselő. Az ülésrendezés során a valamikor 27 tagot számláló szociáldemokrata párt sorait foglalták el, balra az elnöki emelvénytől. Kissé paradoxul hatott a kép, hogy az úgynevezett szélsőjobboldali magyarországot képviselő férfiak a szélső bal oldalra kerültek. Ezeket a sorokat tulajdonképpen a szociáldemokraták számára tartották fenn, de azok a szabad választás ellenére is csak 5 mandátumot nyertek s egyetlen padsorba tömörültek a 7 mandátummal rendelkező és erős kormánytámogatást élvező kisgazda pártiakkal. A szociáldemokraták igen csendesek voltak, mert még azt sem mondhatták, hogy nyílt választáson utasította el őket az ország népe, hiszen a választások – ezt el kell ismernünk – teljesen megfeleltek a titkos szavazás követelményeinek. A legnagyobb vereséget az úgynevezett pesti "vörös övezetben" szenvedték a marxisták, amennyiben régi fellegváraikból verték ki őket az őszintébb és igazabb új világot hirdető képviselők, akik a szegedi csillag börtönben ülő Szálasi Ferenc nevét írták zászlajukra.
Amikor az 51 nyilaskereszttel díszített képviselő bevonult a Duna-parti gótikus épület üléstermébe, akkor nem csak a teremben jelen lévők, hanem az egész ország is őket figyelte. A győzelem szinte hihetetlen volt. Szemben a zöldingesekkel terpeszkedett a kormánypárt majdnem 200 fős társasága. Régi és öreg csáklyások, kipróbált mandátum szerzők néztek farkasszemet az új jövevényekkel. A régi Magyarország állott szemben az új Magyarországgal.
A régi, illetve annak a bizonyos régi Magyarországnak a képviselői alapjában véve nem voltak rosszak, csak egy másik világot jelentettek és nem értették meg az országot. Jogászi fondorlatokkal imitt-amott a hatalomra is támaszkodva szerették volna megőrizni a régi rendet és a régi főszolgabírói Magyarországot. A vezérük: Teleki Pál gróf ült a miniszterelnöki székben és vastag sokdioptriás szemüvege mögül alig észrevehető módon figyelte a magyar parlamenti élet noviciusait. Az ő személyisége szinte szintézise volta régi Magyarországnak. Főiskolai tanár, európai hírű geológus és vérbeli arisztokrata volt egyszemélyben. Ennek a két különös emberfajtának minden jó és rossz tulajdonságát magával hozta akkor is amikor a kormányzó kérésére szerepet vállalt a politikában. Pedáns tanár volt és gőgös arisztokrata. Ő nem beszélt a néppel csak leereszkedett hozzá. Tudta, hogy családja és felmenő ősei becsületes és bátor szerepvivői voltak a magyar történelemnek. Ősei korrektségét és bátorságát magára nézve is kötelezőnek tartotta és azt hitte, hogy a maga módján valóban a legjobban szolgálja az ország ügyeit. De az ország nála a nagybirtoknál és a nagyvállalatoknál kezdődött és legfeljebb – népi vonalon – a cserkészmozgalomnál ért véget. Típusában hasonlított nagy elődjéhez Gróf Tisza Istvánhoz. Lelkében ott hordozta annak minden férfias karakterét, a mai politikai életben már ritkán látható bátorságát, de minden hibáját is. Mindkettőjüknek erőteljesen előreugró álluk és erős jellemre mutató szinte ajak nélküli, makacs kemény szájuk volt. Az ilyen emberek tartották fenn az országot sok évszázadon keresztül. Utódaik azonban már belesüllyedtek a hagyományok túlzó tiszteletébe és nem értették meg a kor követelményeit. Pedig Teleki Pál minden tömeg megvetése ellenére is ismerte a tömeget, tudott vele játszani már csak azért is, mert mélyen lenézte és megvetette azt. Okos volt. Órákig tudott beszélni anélkül, hogy mondott volna valamit.
Az 1939 évi parlamenti ülések első heteiben figyelmét a nyilaskeresztes képviselőkre koncentrálta, éberen figyelt és mérte a felszólalók tudását és erejét, hogy kiismerje és azután – kirekessze őket a parlamenti életből.
Amikor Horty Miklós kormányzó a választások után a "nyilas" képviselők előretörése miatt szinte felelősségre vonta, akkor Teleki a maga fölényes, arisztokratikus módján megígérte a kormányzónak hogy rövid időn belül szétszórja az egész „mezei” társaságot. Ez részben sikerült is neki, részint erőszakkal, részint az újonnan bekerült 51 szélsőjobboldali képviselő heterogén összetétele miatt. Ma már őszintén írhatunk ezekről a dolgokról és senki ellen nem követünk el kegyeletsértést, ha megírjuk, hogy az 51 képviselő között alig egy tucatnyi volt, aki kellő szellemi fegyverzettel lépte át a magyar törvényhozás küszöbét. Az agyafúrtan gondolkodó rendszer egyik legnagyobb eredménye volt ez. Már jóval a választások előtt az 1921.3.tc. alapján egymás után hozták a kisebb-nagyobb ítéleteket, amelyek lényege az volt, hogy ezen törvénycikk alapján elítéltek nem lehettek sem képviselők, sem városi tanácstagok és – Last but not least – még újságírók sem.
Pontosan lemérték a szélsőjobboldalon szereplő egyének szellemi képességeit és azok szerint jártak el velük. Ha valaki azonban mégis bejutott a képviselőházba, akkor a magyar alkotmány paragrafusai mindig módot adtak rá, hogy az illetőt megfosszák a mandátumától. Ezért figyelt Teleki és a mellette ülő Keresztes-Fischer belügyminiszter oly éberül az első napokban. A tervet már régen megcsinálták, csak végre kellett hajtani.
Az első vad, aki terítékre került, a fiatal, alig harminc egynéhány éves Hubay Kálmán volt, a jászkapitány ősöktől származó, sokszor tévedéseiben is zseniális Dr. Vágó Pállal együtt. Hubay Kálmán már régóta szálka volt Telekiék és a baloldali nagytőkével egy nyeregben ülő magyar reakció szemében. Bátor és zseniális vezércikkeit az egész ország olvasta és - nem minden hatás nélkül. A lovasberényi választáson véghezvitt szívós és lankadatlan szereplése örökké emlékezetes stációja marad a magyar parlamenti életnek. A fiatal Hubay – aki ellen a választásokon az akkori Magyarország egész apparátusa felvonult – hatalmas győzelmet aratott és az első volt, aki nyilaskereszttel a gomblyukában jelent meg a Duna-parti gótikus palotában. Akkor kiderült, hogy nem csak mint újságíró, hanem mint szónok is a legjobbak közé tartozik. Beszédeivel annyira magával tudta ragadni a hallgatóságát, hogy elmaradtak a közbeszólások és a legközelebbi felszólalása már telt házat vonzott. Fordulatos és dinamikus volt. Azok közé az emberek közé tartozott, akik kihívják maga ellen a sorsot és vagy elbuknak, vagy az egekig nőnek. Oroszlánkörmeit hamar megismerték még a legöregebb parlamenti rókák is, de különösen Keresztes-Fischer Ferenc, a legreakciósabb magyar belügyminiszter.
A kárpátaljai harcok elején történt, hogy a belügyminisztérium elrendelte több száz nyilaskeresztes párttag azonnali internálását. Az internálás ügyét Hubay Kálmán a Parlamentben is szóvá tette, mire a belügyminiszter azt válaszolta, hogy az internálást csak azért nem tudták teljes egészében végrehajtani, mert bizonyos egyének gyáván megszöktek a hatóságok elől. Hubay Kálmán neveket kért, mire a belügyminiszter névsort olvasott fel s többek között megemlítette Medve József testvérünk nevét is. Akik ott voltak ezen az emlékezetes napon a Parlamentben, azok sohasem tudják elfelejteni a belügyminiszteri felszólalást követő pillanatokat. Miután Keresztes-Fischer befejezte mondanivalóját, Hubay Kálmán kért és kapott engedélyt a válaszra. A belügyminiszter felé fordulva a következőket mondta:
— Belügyminiszter úr, ön felolvasott egy névsort és azzal kapcsolatban megnyugtathatom a belügyminiszter urat, hogy a névsorban szerepelnek olyan egyének is, akiket a belügyminiszter úr karhatalmi tényezői sohasem tudnak elfogni. Itt van például Medve József…
— Keresztes- Fischer: - Én meg megnyugtatathatom a képviselő urat, hogy az a bizonyos Medve József sem bujkálhat sokáig a törvény elől!
— Hubay: Téved a belügyminiszter Úr, mert Medve Józsefet már nem tudja elfogni sem Hetényi, sem Sombor-Schweinitzer…
Keresztes-Fischer Hubay szavaira fölényesen legyintett kezével és csak annyit mondott: - No majd meglátjuk.
— Hubay: Nem! Azt már nem fogja megérni a belügyminiszter úr, mert a belügyminiszter úr kezei akármilyen hosszúak, de csak földi viszonylatban azok. Medve József testvérünk tegnap délután hősi halált halt az Ungvárra betörő Cseh páncélosok elleni küzdelemben. Medve Józsefet már csak a belügyminiszter úrnál sokkal hatalmasabb valaki - a Mindenható Isten vonhatja felelősségre, de Tőle bizonyára kegyelmet kap, mert a hazájáért, Magyarországért áldozta fel fiatal életét!
Hubay Kálmán utolsó szavainál a végső tiszteletadás jeléül először az 51 zöldinges képviselő állott fel – s mit tehettek mást – lassan felemelkedtek a kormánypártiak, majd a kisgazdák és végül a szociáldemokraták is.
Az internált Medve Józseftől így búcsúzott a nemzet nevében a Magyar Parlament. Hubay Kálmán döbbenetes erejű beszédét sohasem tudta megbocsátani sem Kerezstes-Fischer Ferenc, sem Teleki Pál miniszterelnök sem.
Mint az előzőkben megírtuk, a reakciós Teleki-kormány minden lehetőt elkövetett a Nyilaskeresztes Párt köré csoportosult parlamenti frakció meggyöngítésére. Ha nem volt elegendő paragrafus, akkor megtalálták a legagyafúrtabb módozatokat a képviselők számának csökkentésére, illetve a szélsőjobboldali csoport szellemi elitjének kiküszöbölésére. Ilyen körmönfont módon nem engedték fellépni többek között Dr. Málnási Ödönt és még többen másokat. Amikor Fiala Ferenc mandátuma már biztosra vehető volt a hatvani kerületben, akkor a választást megelőző héten röplapokkal árasztották el a járás községeit, amelyeken közölzék, hogy Fiala Ferenc akkor sem lehet képviselő, ha megválasztják, mert a Magyar Kir. Kúria 1921.3.tc. alapján ítéletet hozott ellene. Akit pedig e paragrafus alapján ítéltek el, az semmiféle közfunkciót nem vállalhat. A Keresztes-Fischer-féle választási praktikákhoz tartozott, hogy a röpiratban közölték a Töreky tanács által meghozott ítéletet, annak ellenére, hogy azt a vádlott csak jóval a választások után kapta kézhez. Az ügynek később súlyos erkölcsi visszhangja támadt, mert kiderült, hogy az ítéletet a Kúria Törkey tanácsa Keresztes-Fischer Ferenc sürgetésére hozta meg. Az ítélet közlése bebizonyította, hogy a hatalomhoz görcsösen ragaszkodó régi rendszer ebben az időben a hatalom megtartása végett még olyan dicső múlttal rendelkező intézményeket is megfertőzött, mint amilyen a Magyar Királyi Kúria volt. Kerekes Béla Dr. – A Hungarista mozgalom egyik legkiválóbb és legképzettebb tagja – a kistarcsai internáló táborban várta meg a választások lefolyását, és ott értesült, hogy Heves megyében mandátumot kapott. A választások után szabadlábra is helyezték, de a Törkey tanács segítségével egész jelentéktelen ügyből kifolyólag, mint megválasztott képviselőt őt is elítélték, majd alig két hónap múlva megfosztották mandátumától és - újra internálták. Hasonló sors érte Nesz Ferencet és Pálffy Fidél grófot, akiket szintén mandátumfosztásra ítélt a legfelsőbb magyar joghatósággal szövetkezett rendszer. Sajnos, mint ahogyan minden jogtiprás és bűn magában hordja végzetét, úgy ezek a Horty-rendszer utolsó éveiben hozott jogellenes politikai fogások is súlyos következményekkel jártak, amennyiben Riesz István, későbbi szociáldemokrata igazságügy miniszter a maga jogfosztó paragrafusainál ezekre a példákra hivatkozott, és minden jogalap nélkül.
Teleki Pál gróf ebben az időben jelentette ki az akkori kormánypárt egyik ülésén, hogy „egyenként lőjük ki a zöldingeseket, mint vadászaton a foglyokat”
1940 nyarán következett az úgynevezett Hubay–Vágó-féle "hazaárulási per", amelyet a Parlament külön bírósága tárgyalt és rövid időn belül a legkörmönfontabb jogászdialektika révén sikerült kirekeszteni a Parlamentből a Nyilaskeresztes Párt két legértékesebb és legképzettebb tagját. A később a kommunisták által kivégzett Hubay Kálmánt és a néha tévedéseiben is zseniális Dr. Vágó Pált. Az ügy előzményeihez tartozik, hogy 1940 első felében Hubay Kálmán és Vágó Pál benyújtották a parlamentben a magyar nemzetiségi kérdést rendező törvényjavaslatukat. A magyar Parlament szégyenére a Teleki-kormány még csak tárgyalás alá sem bocsátotta a törvényjavaslatot, hanem alig pár nappal annak benyújtása után hazaárulás címén vádat emelt a két képviselő ellen.Tekintve, hogy a törvényjavaslat kemény diónak bizonyult, ezért azt kellő tálalással kellett a magyar közönség elé vinni. Pontosan azon a napon, amikor Teleki Pál bejelentette a vizsgálat megindítását, mind a baloldali, mind a kormánypárti lapok első oldalon, vezércikkben foglalkoztak az üggyel és hamis módon összeállított idézetekkel próbálták bizonyítani a Teleki-féle vád igazát. Demonstrációkat és tiltakozó gyűléseket rendeztettek a miniszteri parancsra összeverbuvált állami és közüzemi alkalmazottakkal – mint ahogyan később a kommunisták is tették – és amikor a hungarista képviselők bevonultak a Parlamentbe, akkor a velük szemben álló pártok ütemes „hazaárulók" kiáltással fogadták őket. Erről az esetről a híres ügynek egyik tagja, az Argentínában 93 éves korában elhunyt Dr. Vágó Pál, többek között az alábbiakban emlékezik vissza az argentínai Magyar Egység című lapban írt cikkében:
„Azonban a hazafias menydörgéssel megindított összeférhetetlenségi eljárást – amelyhez egy visszaható hatályú jogesetet találtak fel – hirtelen felfüggesztették, amidőn Moszkva Románia ellen mozgósított és Románia megingott hatalmi helyzetében az erdélyi kérdés váratlanul napirendre került. E helyzetben Teleki Pál maga is szükségét érezte annak, hogy meggyőződjék róla, hogy Hitlert az én és Hubay által benyújtott törvényjavaslatunk, amely az összes nemzetiségeket egyenlő elbánás elvén nyugvó rendezést vette célba – egyáltalán nem érdekli. Bennünket hungaristákat, akik állambölcseletünkkel revíziós igényeinket az összes Magyarországon élő nemzetiség egyenlő elbánása alapjára alapítottuk, kezdettől fogva Hitler ellenszenve kísért. Hozzátartozott Teleki Pál paradox-politikai ténykedéséhez, hogy Ő aki valamikor kijelentette: büszke arra, hogy Magyarország a diktatúrák iszapjában egy parlamentáris sziget – maga volt az, aki magyar népképviselet szuverénitásának a kegyelemdöfést megadta azáltal, hogy két országgyűlési képviselőt kizárt a parlamentből, indítványozási joguk gyakorlása miatt. Később Rákosi Mátyásnak nem kellett semmi újat feltalálnia ahhoz, hogy a precedens után szájkosarat kössön bírálói szájára…”
A Hubay – Vágó-ügy szégyenteljes tárgyalása és mandátumfosztása után már játszi könnyedséggel intézték el azon képviselők mandátumfosztási ügyét, akiktől félniök kellett. Nem sokkal azután ugyancsak országos botrányt kavartak Telekiék az úgynevezett Kovarcz-üggyel kapcsolatban is. Kovarcz Emilt, akit szintén a Parlamentbe küldtek választói, a maga fanatikus és becsületes meggyőződésével szintén súlyos tehertételt jelentett az erősen korrupt kormánypárt számára. Mesterségesen koholt vádak alapján eljárást indítottak ellene, de mielőtt még felfüggesztették volna mandátumát, egy férfias hangulatú nyilatkozat után Németországba emigrált. Egyébként Kovarcz Emil volt az, akit - mint a későbbi Szálasi-kormány miniszterét nem sikerült elfognia Himler Mártonnak; de Szálasi Ferenc kivégzése után önként jelentkezett a magyar kommunista hatóságoknál, bár tudta, hogy milyen sors vár rá. Cselekedetével olyan példát mutatott, amely méltán megérdemli, hogy a magyar politikai történelem azon lapjaira kerüljön, ahol a hősök és a mártírok szerepelnek.
A Kovarcz-per után következett a Wirth-ügy. Wirth Károly a magyarországi szociáldemokrata pártból indult el és került Szálasi Ferenc táborába. Nagy része volt abban, hogy a Pest környéki ipari munkásság a vörös övezetekből a becsületes és új világot hirdető új eszmeáramlatok felé sodródott. Ő maga egyszerű vasmunkás volt. Ismerte a munkások nyelvét és tudott velük beszélni. Mivel - a szociáldemokratákkal ellentétben - nem volt hajlandó paktumot kötni a mindenkori hatalommal, természetesen neki is pusztulnia kellett. Hamis tanúkkal és koholt vádakkal a pesti ügyészség vádat emelt ellene azon a címen, hogy a gödöllői határban el akarta fogni Horty Miklós kormányzót és kényszerhelyzetben olyan aláírást akart kicsikarn tőle, amely biztosította volna a párt hatalomra jutását. Primitív, ostoba vádak voltak ezek. Az alsóbb fokú bíróság, az igazi magyar bírói típust képviselő Szemák tanács elnöklete alatt tárgyalták az ügyét és első fokon Wirth Károlyt felmentették. De az ügy a Kúria hírhedt Töreky tanácsa alá került, s mint annyi más ügyben, Wirth Károly perében is kimondták a mandátumfosztó ítéletet és Wirth Károly nyilaskeresztespárti képviselőt – az 1939-es Parlament legfiatalabb tagját – az ország lelkiismeretlenül dolgozó legfőbb vezetőinek utasításárra tíz évi fegyházbüntetésre ítélték. Wirth Károlyt csak 1944. október 16-án hozhatta ki a váci fegyházból Omelka Ferenc, és Szálasi Ferenc ekkor a magyar ipari munkásság megszervezésével bízta meg. Sajnos ezt a feladatot már nem végezhette el, december elején a lakásába becsapódó orosz bomba megölte.
A reakciós Magyarország a maga bonyolult jogászi útvesztőjében mindig megtalálta a módját, hogy alkotmányos színezetet adva a dolgoknak, eltávolítsa a politika küzdő porondjáról azokat az embereket, akik komoly veszedelmet jelentettek a latifundiumok és a hazánkban is gyökeret vert nemzetközi nagytőke számára. Magyarországon éppen annyira látszólagos demokrácia uralkodott, mint ahogyan uralkodik ma is "demokratikus" államokban. Elvégre a demokrácia sem más, mint a különböző erőket kezükben tartó hatalmak együttese. Amíg a diktatúrák nyersen és brutálisan végeznek ellenfeleikkel, addig a demokráciák megtalálják a módját, hogy a törvényesség látszatával intézzék el a sáncaikat fenyegető politikusokat.
A keresztes- fischeri belügyminisztérium által irányított tisztogatási akció látszólag valóban eredményesnek bizonyult, mert rövid másfél esztendő alatt sikerült az országgyűlésből kirekeszteni a legutolsó választásokon a nép akaratából parlamentbe küldött politikusokat. Hubay Kálmánnak mandátumfosztása után még azt sem engedték meg, hogy cikket írjon. De ha a nevével nem is írhatott – írt más néven. Már Kossuth Lajos megmondotta, hogy nincs olyan paragrafus, amelynek megszületésével egyidejűleg meg ne születne az a bizonyos másik, láthatatlan ellenparagrafus, amely nullifikálja az előbbit. A magyar alkotmányra hivatkozó sorozatos alkotmánysértéseknél és mandátumfosztásoknál sokkal veszedelmesebb volt azonban az a bizonyos másik akció, amelyet a magyarországi nagytőkével egy kalap alá került magyarországi feudalizmus indított az ország belső srtuktúráját alapjaiban átrendezni kívánó hungarizmus, illetve annak politikai vetülete: a Nyilaskeresztes Párt ellen.
Minden parlamenti életnek velejárója a megvesztegetés és a parlamentbe bejutott emberek behálózása és korrumpálása. Ez a módszer ezúttal is bevált és sajnos a zöld inget viselő képviselők nem éppen csekély része nem tudott ellenállni ennek a támadásnak és szép frázisok keretében tagadta meg azt a pártot, amelynek zászlajával 1939 nyarán ötvenegynéhány társával egyetemben bevonult a Duna-parti gótikus palota üléstermébe.
Az első kilépő Dr. Szendrői Kovách Gyula volt. Mint alig harmincegynéhány esztendős fiatal ügyvédet választották képviselővé és a Parlamentben hamar megtalálta az öncélúság gondolata felé vezető utat. Alig másfél esztendei szereplés után nyilatkozatot adott a kormánypárti sajtónak és bejelentette, hogy csalódott pártjában, nem ért egyet annak célkitűzéseivel és ezért kénytelen kilépni. A nyilatkozat után a Parlament legközelebbi ülésén, az ülésteremben is bejelentette előbb említett szándékát és egyben közölte, hogy felvételét kérte a kormánypártba. A kormánypárt és a bal oldali sajtó egyaránt nagy lelkesedéssel fogadta Szendrői Kovách elhatározását, amelynek igazi indítóoka egyszerűen - a pénz volt. Szendrői Kovách ugyanis már kilépése előtt több árjásított zsidó vállalat igazgatósági tagságát vállalta, eljárt ügyeikben fedezte – hogy Milotay István híressé vált kifejezésével éljünk – az aladárokat és rövidesen maga is aktív tagja lett a mindjobban szaporodó Strohmanok hatalmas táborának. Tipikus opportunista politikus volt, aki politikai karrierjének rövid 5 esztendeje alatt apjától örökölt vitézi előneve ellenére is a szélsőjobboldaltól egészen a kommunista pártig ívelt. Amikor 1945-ben a kommunista hatóságok letartóztatták és népbíróság elé került, akkor azzal védekezett, annak idején csak a megfigyelő tisztjét töltötte be a Nyilaskeresztes Pártban és hogy mennyire híve volt a demokratikus világnézetnek, azt azzal bizonyította, hogy 1944 őszén anyagilag támogatta azt a kisgazdapárti és kommunista társaságot, amely az Erzsébet-híd budai oldalán álló Gömbös Gyula-szobrot felrobbantotta. Védekezésének meg is volt az eredménye, amennyiben a budapesti népbíróság Vitéz Szendrői Kovách Gyulát, a Nyilaskeresztes Párt egykori budapesti főkerület vezetőjét, mindössze egyévi börtönre ítélte és az ítélet kihirdetése után azonnal szabadlábra is helyezte.
A Gömbös-szobrot robbantó Szendrői Kovách példáját gyors egymás utánban követték a többiek. Ugyancsak szép frázisok kíséretében hagyta ott a pártot Keck Antal, Mohács képviselője, de róla is kiderült, hogy már kilépése előtt ötszobás irodát rendezett be számára az egyik legnagyobb budapesti szállítmányozási vállalat. A Nyilaskeresztes Pártból kilépett képviselő az elegánsan berendezett belső teremben fogadta a feleket, amíg a szobájából nyíló tapéta-ajtón túl ott ült a vállalat igazi régi vezetője és onnan adta a direktívákat az általa bizonyára mélyen lenézett képviselőnek.
A harmadik büszke pártmegtagadó és kilépő ugyancsak ügyvéd volt: Dr. Kóródy Tibor. Valamikor ő szervezte meg a nyírségi hungaristákat, de a Parlamentbe való bejutása után szervezési képességeit más irányban kezdte érvényesíteni. Kijárásokat, hamis keresztleveleket, strohmanságokat, zsidó vállalatok árjásítását vállalta - mégpedig nagyban. Az egyszerű hónapos szobából alig egy esztendő leforgása alatt Stefánia úti villát varázsolt. A kommunista népbíróság Kóródyt még csak nem is helyezte vád alá. Az akkori viszonyok ezen tettükkel tulajdonképpen önmaguk felett mondottak erkölcsi ítéletet, mert ezek az ügyvédek az akkor szorongatott zsidóság érdekében nem önzetlenül, hanem súlyos pénzek zsebre tevése révén próbáltak segíteni, tehát minden erkölcsi normát meghazudtoló módon jártak el a bajba jutottakkal és az üldözöttekkel szemben.
Morális ítéletüket még jobban súlyosbítja az a tény, hogy a zsidóellenes törvényeket nem a Nyilaskeresztes Párt, hanem a kormány hozta, amelynek később ők is tagjai lettek. A Nyilaskeresztes Párt parlamenti frakciója emlékének tartozunk azzal, ha megírjuk, hogy Szálasi Ferenc a legszigorúbban megtiltotta, hogy a Parlament nyilaskeresztes képviselői bármiféle gazdasági vállalkozásnak tagjai legyenek s ez által pártját erkölcsi síkon magasan a kormánypárt fölé emelte, amelyek tagjai a délelőtti üléseken egymás után hozták az 1., 2. és 3. számú zsidótörvényeket – este pedig kiosztották egymás között a súlyos jövedelmeket jelentő gazdasági pozíciókat.
Aztán jött a háború és a belpolitikai kérdések háttérbe szorultak a külpolitikai és harctéri események mögött. A kormánypárt soraiban ülő egykor szájas németbarátokból Sztálingrád után óvatos duhajok lettek és lassan megkezdődtek a kacsingatások a baloldal felé. A Szakasits Árpád - Bajcsy Zsilinszky Endre – Szekfű Gyula és a kommunista Kállay által létrehozott Nemzeti Front nevű ellenállási mozgalom célkitűzései egyre népszerűbbek lettek azok előtt, akiknek a politika nem szent elhivatottságot, hanem csak opportunizmust és az egyéni lehetőségek megvalósítását jelentette. S minél jobban közeledtek az oroszok, annál jobban fogyott az igazak tábora és a magyar parlament környéke kezdett hasonló lenni a süllyedő hajóhoz. Az illegális kommunista párt föld alatti kiadványaiban mind szemtelenebb kezdett lenni, s mélyen aláértékelte az utolsó magyar parlament erkölcsi értékét. Ha voltak is egyesek, akik a hungarista vagy a Gömbös Gyula-féle politikától egészen a kommunista pártig íveltek, addig a Parlament nagy többsége erős és megingathatatlan maradt abban az elgondolásban, hogy az ország felé közeledő vörös hadsereg és az ezzel egyet jelentő szovjet impérium ellen minden erőt össze kell fogni és ha kell egész Európa ellenére is küzdenünk kell magunkért – és Európáért.
Ennek a gondolatnak a jegyében alakult meg 1944 vészt jósló őszén a pártokon felülálló parlamenti egység, amely egy táborba fogta össze a Magyar Élet Pártja (kormánypárt) a Nyilaskeresztes Párt és a többi jobboldali párt erőit. Vezetőik a kivégzett Szász Lajos, az ugyancsak kivégzett Szőllősi Jenő, az ugyancsak kivégzett Rajniss Ferenc, az ugyancsak kivégzett Reményi- Schneller Lajos, s az ugyancsak kivégzett Csia Sándor voltak. Ebből a tömörülésből alakult meg 1944 október 16-án az úgynevezett Szálasi-kormány, amely a baloldal minden elferdítési szándéka ellenére sem „nyilas”, hanem Nemzeti Koalíciós kormány volt, amennyiben tagjai a volt kormánypárt (Magyar Élet Pártja), a Nyilaskeresztes Párt és a párton kívüliek tagjai közül kerültek ki. Ez a koalíciós kormány a nemzet igazi egységét képviselte és munkáját egészen 1945. április 3-ig – szinte nyomon követve a Vörös Hadsereg által – becsülettel látta el.
Az utolsó parlamenti üléseket a soproni vármegyeháza nagytermében tartották meg és a magyar parlamenti élet hosszú történetében, talán még nem fordultak elő olyan felemelő ülések, mint ott a hűség városában. Nem egyes pártok, hanem valóban az élet-halál harcát vívó nemzet Parlamentjének tragikus pillanatait tükrözték ezek az utolsó napok. Az elnöki emelvényen ott ült a legnagyobb magyar jogászi elemek egyike, a Magyar Élet Pártjának tagja: Dr. Tasnádi Nagy András. Az alelnöki tisztet Dr. Törs Tibor látta el, tehát sok mindennek volt nevezhető ez a Parlament, csak annak nem, hogy „nyilas” parlament volt. A magyar egység nagy nehezen megszületett országgyűlése volt ez, amely a látszólagos nyugalom és a szociális egyenlőtlenségek után végre magára talált és ha a történelem kereke másként fordult volna, bizonyosan új ösvényt vágott volna az eddigi magyar élet bozontos mezején. A gyávák, a számítók a megalkuvók lassan elmaradtak s a volt háromszázötven tagból csak az a kétszázegynéhány maradt együtt, akik merték vállalni a tragédia útjára lépett nemzettel a sorsközösséget.
1945. április elsején az oroszok elfoglalták Kapuvárt s erőteljes iramban törtek a még szabadon lélegző nyugati megyék felé. Április 2-án már megjelentek az első orosz páncélos ékek Sopron határában és akkor, amikor már a városba becsapódtak az első orosz gránátok és a város felett orosz vadász- és bombázó gépek cirkáltak, akkor még egyszer összeült az utolsó magyar Parlament 200 tagja. Az elnöklő Tasnádi Nagy András férfias, mély baritonhangja még egyszer utoljára megnyitotta az ülést, amely mindössze rövid negyed óráig tartott. Senki nem szólt semmit csak itt-ott a sorok között felhangzott egy elfojtott zokogás. Azután a fekete magyar ruhába öltözött Tasnádi Nagy András kezében megkondult az elnöki csengő s a hanghullámok tompán, tragikusan hullottak a feketébe öltözött jelenlévők lehorgasztott fejére. S még egyszer szinte zokogva hallatszott az elnök hangja:
— A magyar országgyűlés ülését bizonytalan időre berekesztem…
(Szittyakürt, Betiltva.com)
