A hamarosan az egész világra elkövetkezendő ítélet előszelét érezhették sokan, amikor az árvízről készült képeket, filmeket, és az árvíz nyomán kialakult zavaros helyzetet látták. Fosztogatások, betörések, összeomló házak, veszekedések, éhezés, szomjazás és nyomor. Kialakult a káosz, a hatóságok tehetetlenek vagy zavarodottak voltak, az embereken eluralkodott a kétségbeesés vagy a tanácstalanság. Volt, ahol egyszerre volt összefogás és veszekedés, de jobbára a kultúrált viselkedés normáit a feszültség nyomása alatt átlépték, és a jólneveltség mázát áttörte az önzés és az embertelenség. Az emberek hibáztatni és vádolni kezdtek mindent és mindenkit, szomszédokat, hatóságokat, Istent, csak éppen önmagukba nem néztek, hogy miért is jött el az ítélet. És nem tudták, hogy mit is kellene tenniük.
Kivételt képezett, hogy a városban vagy faluban összegyűlt néhány ember, és imádkozott Isten kegyelméért, hogy elkerüljék a veszélyt. Arnóton, ahogy az elbeszélést hallgattam, a keresztnél állt meg a víz.
Sokaknak jutott eszébe, hogy az árvíz háborús helyzethez hasonló állapotokat hozott létre. Egy emberünk a gátakon állva meg is jegyezte: főpróba ez a háború előtt, felkészülés arra, ami jön. És ez kétségtelen. A háború, az árvíz, de minden személyes vagy tömeges katasztrófa a bűnökért járó jogos büntetés, hogy az ember megtudja és érezze, hogy egyszer eljön a végső ítélet is, amely egyszer és mindenkorra lezárja az első teremtés, a bűn és az átkok korszakát, a halál és a sátán uralmát.
Ami az ítélet idején történik, nyilvánvaló előttünk az evangéliumból is. Amikor Jézus Krisztussal együtt két latort feszítettek meg, az egyik átkozta és káromolta, a másik a bocsánatáért esedezett. Vész idején van, aki káromkodik, és van, aki imádkozik. Nekünk személyesen arra kell törekednünk, hogy könyörögjünk kegyelemért, mások megtéréséért. Sok esetben megtapasztalhattuk ugyanis, hogy a helyzet reménytelen. Egy ember hiába védekezik, de a szervezetlenséget látva hiábavaló dolog volt a hatóságokban is bízni. Ugyanígy hiábavaló lesz a jelenlegi állami hadseregben vagy a magyar virtusban, önmagunkban bízni, ha eljön a háború ideje. Azok, akik ma olyannyira öntelten nyilatkoznak revízióról, valószínűleg nagyon meglepődnek majd, ha látják mennyit ér az üres beszéd és az eddigi „diplomáciai sikerük”.
Minden ítéletnek van előre látható jele, amely mintegy figyelmeztetésként szól az emberhez és megtérésre indítja. Ilyenkor jó előre meg kell kezdeni a felkészülést a legrosszabbra, és ha már megesett a kár, akkor minnél előbb helyreállítani a védműveket, elhárítani a károkat, hogy a katasztrófa ne ismétlődhessen meg. Az árvíznél láthattuk, hogy nem volt előre kidolgozott cselekvési terv, nem volt előre egy átgondolt és megszervezett védekezés. Az embereknek hiába mondták, hogy ez az árvíz nagyobb lesz mint az előző, nem tudatosult bennük ennek a jelentősége. Lehet, hogy annyiszor riogatták már őket, hogy ez az utolsó figyelmeztetés már nem használt, érzéketlenekké váltak.
Nyugodtan lehet párhuzamot vonni: olyan rég volt háború az ország területén, hogy senki sem veszi igazán ennek a lehetőségét, senki sem mérlegeli az esélyeket – aki pedig megteszi, azt vagy nem veszik komolyan, vagy egyszerűen bolondnak nézik. Lehet hogy nem is képesek már rá, hogy egy háborús helyzet esélyeit vagy veszélyeit felmérjék. És azok, akiknek az ítélet idején könyörögniük kellene kegyelemért, és lehet hogy sokszor meg is tették már ezt, most nem vagy kevésbé figyelnek. Az őrt állók ha elhagyják az őrhelyüket, nincs aki megvédje az embereket. Ez városról városra igaz, az árvízre is, a háborúra is, lelki vonatkozásban Isten ítélete esetében a szellemi emberre is.
A gátakat és az ár pusztítását szemlélve láthatóan még messze nincs minden helyreállítva. A gátakat helyenként átvágták, hogy a vizet vissza lehessen terelni a folyók medrébe. Ezek a munkálatok már napok óta tartanak. Most tehát, ha újra jönne egy nagyobb esőzés, az átvágott gátak semmilyen védelmet nem adnának. Esetleg a frissen odahordott, még le nem tömörödött gátrészt az emelkedő vízszint újra elmosná, és sokkal nagyobb kár esne, mint előzőleg. És akkor az átázott gátszakaszokról nem is beszéltünk.
Láttuk tehát, hogy a baj önmagában még nem segít, az embereknek megtérésre van szüksége. Ha még a hívő embert is kemény próbatétel elé állítja az ítélet, vajon a hitetlennek mi lesz a sorsa? Hogy ez mennyire élet-halál kérdése, az vitán felül áll.
Tamási Attila – Jövőnk.info
