Tisztelt Arcvonal szervezet!
A napokban figyeltem fel a világhálón egy cikkre, ami a szervezetuk által megrendezett nyári táborral kapcsolatos eseményekkel foglalkozik. Egy fiatal egyetemista beszámolójáról van szó, ami számomra némileg ellentmondásos cikk, mert egyrészt panaszkodik a sok megpróbáltatás miatt, másrészt a végén onbecsulésének megemelkedésérol ír. Viszont pont ez a kemény megpróbáltatás és az onbecsulés átértékelése indítot meg, kavarta fel bennem az érzéseket, gondolatokat, és sarkallott arra, hogy most írjak Onoknek néhány sort.
Néhány év óta ugyanis nyomaszt egy dolog: a világ, ahogyan éljuk és ismerjuk, véleményem szerint hamarosan drámai változásokon fog keresztulmenni. A baj pedig az, hogy erre a társadalom egyáltalán nincs felkészulve. Sem egyénileg sem csoportosan nem vagyunk képesek szembenézni azzal az elsopro ereju osszeomlással, ami már szinte a kertek alatt gyujti ellenunk eroit. A nyugati világ pillérei, a gazdasági stabilitás, a pénznem, az olajkitermelés, a parlamentáris rend, stb. a végnapjait járják, a nyugati típusú társadalmak pedig puhák, tunyák, kényelmesek, lassúak, erotlenek, dagadtak, jóllakottak, romlottak, erkolcstelenek és fásultak, mellesleg pedig tele vannak ellenségekkel. Ezzel kell szembesulnom minden egyes nap szukebb kornyezetemben és a saját életemben is. A társadalom a maga képére és hasonlatosságára formált, mikozben onként-dalolva toltam a szekerét.
A lelkem egy részében viszont maradt még egy hang, mely csendesebb napjaimon sikítva koveteli tolem, tegyek már valamit mindezek ellen, álljak talpra, lázadjak fel, tegyem magam képessé a túlélésre, megvédeni családomat és szukebb pátriámat, szélesebb hazámat, és gyokeresen változzak meg. De nem látok megfelelo erot, ami felhúzna a sárbol, ami a saját lábamra állítana, sem onmagamban sem pedig a kornyezetemben, a politika, kultúra és az egész társadalom egyre csak húz lefelé, hazudik, szemfényveszt, a lázadó erok is fokozatosan kompromittálódnak, a forradalom a mai napig elmaradt, mindenki csak elemez, álmokat szovoget és az ég világon nem tesz semmit annak érdekében, hogy készuljon a kozelgo eseményekre.
Ekkor pedig jon egy hír, hogy nem is olyan messze tolem létezik egy csoport, akik tesznek a napi politikára, szovetkezésekre, gazdasági spekulációkra, ugyeskedésekre, és nagy szavak nélkul cselekszenek, készítik onmagukat a várható osszeomlásra, arra az idore, amikor az állam megszunik betolteni feladatát, és a kisember hirtelen magára marad, és nem bízhat másra, csak a Jóistenre, aki az áldást adja, a foldre, amit megmuvel, és a két kezére, amivel megvédi azt, mindekozben pedig erkolcsre nevelnek, alázatra, kitartásra, istenfélelemre és bajtársiasságra. A régi idok híres magyar kereszteslovagjai jutnak az esezmbe, amikor még hazánk egy és oszthatatlan volt, eros, hatalmas és félelmetes, gazdag, erkolcsos, haladó és hagyománytisztelo, istenfélo keresztény, és mindezekért tisztelte, csodálta és irigyelte az egész világ. Nem veszett hát el a magyar lélek, Onokben ismét feléledt, és ad némi reményt, egy kis fényt a ránk váro idok nyomasztó sotétségében.
De vajon részt tudok-e még venni mindebben? Negyven éves vagyok, magába darált a konzum világ, kondícióm szinte semmi, túlsúlyom viszont annál tekintélyesebb, egészségi állapotom ugyan kielégíto, viszont egy ilyen feladatra kétségbevonható. A sorkatonai kotelezettségemet is elsunnyogtam, egyetemistaként sokkal rovidebb és konnyítettebb képzésben vettem részt, ennek ugyan akkor orultem, most viszont keservesen sírok. A szívem pedig folyamatosan azt súgja nekem, hogy ne adjam még fel, ne doljek bele a kudarcba, tegyek valamit, vállaljam a kihívást, formáljam magam át, mert még mindíg nem késo, valahogyan sikerulni fog. Lelkesít az onok munkája, a makacs, szilárd kitartásuk, céludatos építkezésuk és erkolcsi mércéjuk. Nagyon szeretnék onokkel tartani. Az eszem viszont azt mondja, hogy ugyan valamit tennem kell, mert a világom, amit keservesen kiépítettem magamnak, a családommal egyutt el fog tunni a sullyesztoben, viszont mindehhez én már túl oreg vagyok, túl puhány, nem élem túl az átformálást, és ez a vonat számomra már elment.
Kérem segítsenek eldonteni dilemmámat. Tudnék még Onokhoz csatlakozni? Képes lennék valamilyen módon, szervezetuk segítségével, egy új emberré alakulni, bekapcsolódni az újjászuletési mozgalomba? Foglalkoznak Onok egyáltalán ilyen esetekkel? Van még esély egy ilyen embernek? Nem ismerem a hungarizmust, sem Szálasi munkáit, nem olvastam sem konyveket, sem ideológiai anyagokat, vagy hasonlókat, viszont úgy érzem, hogy az Onok által képviselt értékrend megegyezik az enyémmel, és tudnám azt kovetni, a magamévá tenni. Ráadásul nem is vagyok magyar állampolgár (Szlovákia), szóval nyilván nehéz lenne bárminemu kapcsolattartás. Tudom, biztosan nem egy ilyen szerencsétlenre van szukséguk, mint én, viszont a lelkem nem hagy nyugodni, és folyamatosan piszkál, hogy tegyek már végre valamit.
Koszonom, ha eddig olvasták a soraimat, és ha úgy gondolják, hogy érdemes nekem valamit válaszolni, azt nagy orommel veszem.
Baráti udvozlettel és tisztelettel:
B. L.
Jövőnk.info megjegyzés: A levelet eredeti formájában közöljük, az ékezeteket nem javítottuk.
