A legjobb katona

Az aknák közül a legnagyobb harci potenciált az úgynevezett ugróaknák családja képviseli, melyek eredete 1935-ig nyúlik vissza.

Az S-aknával (Schrapnellmine), közismertebb nevén Bouncing Betty (Ugró Betti), először az Utah partszakaszon találkozhattak az Európa földjére lépő szövetséges erők 1944-ben. Az első találkozás igen véresre sikerült, korabeli jelentések szerint az Utah partszakaszon az összveszteség közel 30%-a ezen elmés szerkezet rovására volt írható.

Az akna henger alakú, tetején az aktiváláshoz szükséges botlató rudacskák találhatóak. A henger magassága 13 centiméter, a botlató rúd hossza további 10 centi. Az aknatest össztömege négy kiló volt, belsejében 182 gramm TNT, és 360 darab előregyártott repesz állt készen az ellenség megsemmisítésére. A botlató rúd alján lévő biztosító szegre erősített huzallal is aktiválni lehetett.

Működési mechanizmusa a következő:

- Az akna nyomásra, vagy a botlódrót által kirántott biztosítószeg hatására aktiválódik.

- Az aknatestben lévő feketelőpor berobban, és a henger alján lévő szűk keresztmetszetű nyíláson át a szabadba távozik, ezáltal felrepíti az aknát 90-150 centiméteres magasságba.

- A lőpor elégése során beindul a TNT-t robbantó gyutacs, majd a felpattanó akna röppályájának felső csúcsán bekövetkezik a robbanás, ami a repeszeket 360°-ban teríti.

A repeszhatás 40 méter átmérőjű körön belül halálos, 40 és 100 méter között súlyos sérüléseket okoz, de születtek feljegyzések az aknától 140 méterre megsebesült katonákról is. Az amerikai kézikönyvek azt javasolták az aknára lépett delikvenseknek, amennyiben egy Ugró Betti felpattan mellettük, vágják hasra magukat, így van esélyük a túlélésre, de csak az akna közvetlen közelében. Ha valaki rálépett a botlórúdra, és rajtatartotta a lábát, ezzel akadályozva meg, hogy az akna felpattanjon, a robbanás így is bekövetkezett az aktiválástól számított kb. 4.-ik másodpercben.

Az S-aknát már a háború alatt továbbfejlesztették, az új verzió már a könnyen páncélozott célokat is eredményesen támadhatta, továbbá felszedés ellen is bebiztosították. Mivel aknakereső eszközökkel könnyen felderíthető volt, az akna alján elhelyeztek egy biztosítókart, mely akkor aktiválódott, amikor az aknatest felemelkedett a földről. Az utász számára, aki az akna kiemelését végezte, ezen biztosító csettenése volt az utolsó hang, amit földi életében hallott…

A háború után az amerikaiak, a franciák, olaszok, és a szovjetek is lemásolták, és hadrendbe állították az ugróaknákat, természetesen külön-külön fejlesztették a saját típusaikat.

A szovjet OZM-72-es (és elődei az OZM-3-as ill. 4-es) működési elve gyakorlatilag ugyanaz, mint német elődjéé, viszont 500 gramm(!) robbanóanyagot tartalmaz, ezáltal a repeszhatás 400 méterre növelhető, a gyengén páncélozott járműveket pedig végleg ki tudja vonni a forgalomból. (Közeli robbanáskor.)

A PROM-1, jugoszláv fejlesztés. Az ugró mechanizmusa nem a hagyományos hajtótöltetes, hanem rugós, így az akna köpenye működésbe lépéskor a földben marad, amolyan hüvelyként, és csak a repeszekkel töltött robbanótest emelkedik a levegőbe.

A gyalogságra nézve a létező legveszélyesebb szerkezet, mivel repeszhatása révén ötven méteren belül halálos, sebzési tartománya pedig 100 méter. Különleges repeszei a gyengébb lövedékálló mellényeket könnyedén átütik, apró, szintén előregyártott szilánkjai 100 méteren belül súlyos szem és végtag sérüléseket képesek okozni. Gyenge pontjaként a gyutacsot említhetjük, ugyanis az időjárás viszontagságainak kitett akna gyutacsa az évek múltával instabillá válik, ezért felszedéskor mozgatás hatására is aktiválódhat. És az akna nem kérdezi, hogy barát vagy ellenség akarja-e felszedni…

Felszedés helyett legtöbbször az aknamezőre robbanóanyagot helyeznek ki, így inkább felrobbantják egyben az egészet.

A délszláv háború után az ilyen aknákkal biztosított területek megtisztítása mindig a franciák feladata volt, mivel köztudott, hogy a világon a francia hadsereg a legjobban felkészült az aknamentesítés terén.

Az olasz ugróakna a Valmara 69, már műanyag köpenyt kapott, de az ezer darab előregyártott repesz, valamint a mechanika miatt így is magas a fémtartalma, tehát könnyen felderíthető. Emiatt viszont inkább sűrű aljnövényzettel borított terepen használják, ahol a fémkeresők mozgatása csak fáradságos munkával megoldható.

Az amerikai M16 típusú ugróakna szinte teljesen azonos a második világháborúban alkalmazott német ugróaknával. Igazából nem is foglalkoztak a továbbfejlesztéssel, hiszen az amerikai hadsereg a mozgó háborúra van berendezkedve, az akna meg mint tudjuk a védelem eszköze. Az ottawai szerződés 1999-es hatályba lépése után, Amerika is beszüntette az aknák gyártását, a készleteket pedig fokozatosan megsemmisítik.

Jász Gábor - Jövőnk.info