Gyermek koromban volt egy álmom, ami később is visszatérő álom lett, egészen felnőtt koromig. Addig, míg rájöttem: ez nem csupán képzeletem szüleménye, hanem a bennem bujdokoló hitem alapja. Nem kifejezetten gyermekded álmok voltak ezek, hanem inkább a mai szülői felfogás mellett orvosi eset lettem volna, mert állandóan harcoltam egy olyan dimenzióban, ahol még nem a technikai eszközök egyensúlya döntötte el a csatákat, hanem a harcosokban megbújó emberi erények, és tisztaságuk.
Nos, én is közéjük tartoztam. Mikor szétnéztem a seregünkben, csak ilyen harcosokat láttam, és a mellkasom majd szét robbant az erőtől, amit benne éreztem a büszkeségtől. Ahogy teltek-múltak felettem az évek, elértem a felnőtt kor küszöbét, és az álmok ahelyett hogy elmaradtak volna, napi rendszerességgel jöttek elő esténként. Annyi különbséggel, hogy a mellettem álló harcosoknak már arcuk és nevük volt. Akiket olvasmányaim alatt ismertem meg és rajzolódott ki előttem arcuk és roppant nagy erejük, és ami fontos volt, hogy erejük nem másból fakadt, mint a földi életük alatti helytállásból. Ez volt a mennyei sereg. A csatasorba olyan harcosok voltak körülöttem, akiket történelmi hőstetteikről ismertem, és ahogy ez is bővült, úgy bővült az ismerősök száma is. Nem kisebb harcosok voltak körülöttem mint Attila, Árpád, Keve, Csaba, Álmos, Vérbulcsú, Lehel, Botond, Szent István, Szent László, Béla, a Hunyadiak, Zrinyik és sorolhatnám, mert ez a sereg irgalmatlan nagy és pompázatos fényben ragyog, és ott voltam köztük. De nem értettem miért, mit keresek én ott, hiszen én nem születtem olyan dicsőséges korban, nem vagyok nemesi család sarja.
Ahogy teltek-múltak az évek, megismertem egy embert, és azt a mozgalmat, aminek tizenegy éve vagyok tagja és működtetője. A hitemnek teljes mértékben útmutatója lett, mert mindenben azonosulni tudtam a hungarizmussal. A hungarizmus választ adott az álmomra, hogy mit keresek én ott abban a sorban, hisz én még nem csináltam semmit, csak annyit, amennyi a kötelességem. Ekkor értettem meg, hogy a csatasor minden egyes tagja, csak azt tette földi mivoltában, ami kötelező egy hungaristának. Mindenek fölé kell helyezni Istent, a hitet, a hazát, az igazságot. Ez azt jelenti, hogy önzőség szóba sem jöhet, mindent a köz javára, persze ha a köz jó és igazságos. Ez az ember, akit tizenegy évvel ezelőtt megismertem nem volt más, mint Győrkös István és a Magyar Nemzeti Arcvonal. Hitet, és értelmet adott ennek az eltorzult világnak a képéről, hogy hogyan éljünk. Nekem elsősorban utat mutatott a mennyei sereg felé.
Ma már olyan arccal is bővült a sereg, akit a földi élet során ismertem nagyon közelről. Ő Kecskés Gábor volt, és azért került oda, mert mindent megtett, amit megtehetett egy hungarista, a kötelességét végezte. Így készült egész élete során, és azt mondta nekem: ha a Mennyország olyan oroszlánokból állna, mely a zebrát nyalogatja és minden állattal harmóniába él, az emberek fehér köntösbe mosolyogva járkálnak, akkor nem ragyognának ilyen fényesen a csillagok. Nekünk az a feladatunk, hogy új csillagok szülessenek és minél jobban ragyogjanak, mert sok a sötétség a Földön. Gábor már ott ragyog fent, már ott áll a sorban. Remélem az égbolt még sok csillaggal fog bővülni, mert hely van még, és a mai világban nagy szükség van az áldozatvállalásra.
Hidvégi Szabolcs – Jövőnk.info
