A második világháborúban a peenemündei indítóállások ezerszám ontották a V1-es rakétákat angliai, és más fontos célpontok irányába. A V2, majd a háború végén még csak prototípus stádiumban lévő A10-es (ez már elérte volna Amerika keleti partját!!!) voltak az alapjai a ma feltörekvőben lévő fegyverrendszereknek, az önirányítású robotrepülőgépeknek.
Napjaink háborús övezeteiben a csapásmérő feladatok 90%-át a légierő hajtja végre. Nincs olyan fegyvernem, amely ellen ne fejlesztettek volna még ki valamilyen levegőből támadó fegyvert.
A repülőgépek fedélzetéről indítható manőverező robotrepülőgépek önálló sugárhajtóművel rendelkező fegyverek, melyek a célponttól több száz kilométerről is indíthatóak, önállóan manővereznek, majd a célpont megközelítésének végső fázisában külső parancsra, vagy a célpontról a memóriájukban eltárolt kép alapján, illetve földrajzi koordináták segítségével önállóan megsemmisítik azt.
Hatótávolságuk 200-500 kilométer közé tehető, méretüknél fogva akár vadászbombázóra is felszerelhetőek, sebességük 0,8 Mach, vagyis a szubszonikus tartományban repülnek. A repülésük teljes időtartama alatt földközelben, 30-40 méteres magasságon haladnak, ezáltal, és a modern, kompozit anyagoknak köszönhetően radarkeresztmetszetük igen alacsony, így a lokátoros felderítésük az alacsony repülési profillal párosítva rendkívül jó védettséget nyújt a radarvezérlésű légvédelmi rakéták ellen. A német-svéd közös fejlesztésű Taurus KEPD 350-es ezen kívül még rendelkezik infravörös önirányítású rakéták elleni védelemmel is.
Tömegük 1000, 1500 kilogramm közé tehető. Ebből mindössze 500 kiló körüli a robbanófej, vagyis a robotrepülőgép harci része, ami a tényleges pusztítást végzi. A fegyver csak egyszer használatos, visszatérésre nincs lehetőség.
A bevetés során az indító repülőgép fedélzetéről megkapja a célkoordinátákat, majd leválás után beindítja sugárhajtóművét, a felhajtóerőt termelő szárnyak kinyílnak és megkezdi a süllyedést a 30-40 méteres repülési magasságra.
A földfelszín feletti repülést a terepkövető radar, valamint az inerciális és GPS navigációs rendszer teszi lehetővé, adataikat a fedélzeti számítógép folyamatosan feldolgozza, kiértékeli és ezen adatok alapján végrehajtja a szükséges korrekciókat.
A végső, rárepülési fázisban a robotrepülőgép az addigi 30-40 méteres repülési magasságról „felugrik” 300-400 méteres magasságra, a memóriájában található célfotót összehasonlítja a fedélzeti kamerája által a célkoordinátán tartózkodó célponttal, majd rázuhan.
Rossz idő esetén, vagy ha a célpontot közben leálcázták, esetleg a célpont már nincs a megadott helyen (tehát ha a vizuális felderítés nem lehetséges), a robotrepülőgép a támadást az előzetesen betáplált GPS célkoordináták alapján hajtja végre. Amennyiben a célpontot nem sikerül azonosítani, és a célpont lakott területen helyezkedik el, a robotrepülő nem hajtja végre a támadást, hanem a legközelebbi lakatlan terület felé manőverezik, és ott megsemmisíti magát. De ez csak elméleti lehetőség, legtöbbször másodlagos célpontra küldik át, vagy mit sem törődve a civilekkel végrehajtják a támadást az eredeti célkoordinátára. (Ez főleg az izraeli légierőre jellemző…)
A robbanófejek rendeltetésük szerint lehetnek repesz-rombolók élőerő ellen, bunkerromboló töltettel szereltek, illetve létezik repülőtér ellen hatásos harci rész is, ez tulajdonképpen a kazettás bombák által is használt vagy ahhoz nagyon hasonló résztölteteket szállítja, de felszerelhető nukleáris robbanófej is. A hajó elleni rakéták szintén ebbe a kategóriába tartozó fegyverek.
Jász Gábor - Jövőnk.info
