Ránk szakad a sötét áradat,
Elsodor palotát, kunyhót,
Fut mindenki, de a bátrak,
Őrjöngő örvények közé vágnak,
Csónakba szállva, az élőt mentik,
Az éjben az életet jelentik,
Fáklyák fényénél énekelnek,
Hogy lássák és hallják az elsodortak,
Van még remény és lesz még holnap.
Mentik az élőt, de nem mindenkit,
Csak a jövendőt, de nem a senkit,
Azokat, aki tiszták maradtak,
Azokat nem, kik mindenkit eladtak,
Nőket, gyermeket és minden magyart.
De a senki is élni akar, küzd és kiáltoz:
Élni akarok, élni, élni.
Ember vagyok, ne hagyj elveszni!
Én is veletek akarok menni.
Kapaszkodna a csónak peremébe
Várná, hogy mentsék a bátrak,
De a kezét véresre tapossák
A vasalt csizmás lábak.
Mert nincs hely számodra közöttük,
Nem vagy már ember, csak egy senki,
Elárultad őket még akkor,
Amikor harcba kellett menni.
A mentő és a mentett biztonságban,
Testvéri összetartozásban,
Az ár csendesül, jön már a hajnal,
Örvények habját a szél sodorja,
Föld sehol, a ködnek nincsen vége,
keletről csodás fény tör az égre,
És felkiált az első evezős:
Imádkozzatok emberek,
Mária lebeg a habok felett!
2010. december 25
V. István – Jövőnk.info
