- Jó napot kívánok! - hangzik el földrajz óra kezdetén a gyermekek szájából, amikor belép az általuk tisztelt tanár úr. Várták ezt az órát, hisz tudták, hogy ma is egy újabb érdekességet, esetleg történetet hallhatnak majd.
- Jó napot! Jelentést kérek.
- Ma 2888. április 14-e van. Nem hiányzik senki. - felelte a diák.
- Köszönöm. Foglaljatok helyet! Nincs senkinek kérdése az előző óra tananyagához, a bolygókhoz kapcsolódóan?
- Nekem van, Tanár úr! - mondta lelkesen az egyik diák
- Tessék, hallgatlak!
- Amikor otthon olvastam a tankönyvet...nos... A Föld és a mi bolygónk közt rengeteg hasonlóság van. És ugye azt beszéltük, hogy csak itt, nálunk, a mi bolygónkon van élet. Ez hogy lehet? A Föld is olyan, mint a miénk. Van víz, szárazföld is rajta...
- Igen, köszönöm. Vártam, hogy valaki megkérdezze. Tudjátok... a Földön is volt valamikor élet. Több ezer évig. Isten ugyan olyan szépre teremtette, mint a mi bolygónkat. Volt vize, virága, pillangója, madara. Minden megvolt ahhoz, hogy élhessenek rajt.
Látjátok... Isten hogy szereti az embereket. Életet adott nekik, s mindent ahhoz, hogy élni tudjanak. Csupán egy dolgot kért cserébe; hogy szeressék Őt, s egymást.
- Na de akkor mi lett? Ezt biztos be tudták tartani, nem? Mért nem élnek már a Földön?
- Isten minden embernek különböző erényeket ajándékozott. Kinek szépséget, kinek jószívűséget, jó humorérzéket, kézügyességet, észt... Azonban sajnos az idők során ők nem jóságra használták fel ezeket, hogy jobb legyen a világ, hanem hasznot akartak szerezni belőle. Próbálták felülmúlni Istent, s a természetet. Rengeteg gyárat hoztak létre, s robotokat készítettek. Próbáltak létrehozni egy olyan tökéletes lényt, mint az ember. Ezeket használták munkaerőnek, s ezzel háttérbe szorították az embert, aki ezután nem tudott megélni, lopni, csalni, ölni kezdett azért, hogy családját fenn tudja tartani. A gyermekek nem tisztelték szüleiket, tanáraikat, férj és feleség hűtlen volt egymáshoz. A nemzetek ellenségként tekintettek egymásra. Sajnos kevesen és későn jöttek rá, hogy ez így nagy bajhoz fog vezetni. Sorra jöttek a háborúk. Először a másik földjéért, majd energiahordozókért, ásványkincsekért. Majd végül, az iparban létrehozott gyárak és gépek révén olyan szennyezett lett a levegő, hogy nem tudtak állatokat tartani, növényeket termeszteni, és így az ételért, s a vízért is háborúk folytak. Addig ment ez így míg a Földön ellehetetlenítették az életet, s így elpusztult az utolsó ember is.
- De hát Tanár úr, azt mondta, hogy Isten szereti az embert. Akkor mért nem segített rajtuk? Mért fordult el tőlük?
- Nem Isten fordult el az emberektől. Hanem az ember Istentől. Természetesen voltak, akik nem, nekik még most is jó... Valahol, máshol, a szeretet világában.
- És mi akkor hogy élünk itt?
- Mivel Isten szereti az embert, azért megbocsájtja bűneit. De a hibákat nem teheti meg nem történtekké. A hibák arra valók, hogy tanuljunk belőlük. Ezért teremtette meg másodszorra is az embert. Netán ha közületek valaki találna egy ismeretlen anyagot, ne rossz célra, ne a másik bántására használja fel. Hisz tudjuk annak mi lenne a vége. Készítsen belőle gyógyszert, segítsen ember társán. Tudjátok, hidat kell építeni a múlt és a jövendő között. A hídba bele kell építeni mindent, amit a múltból érdemes átvinni a jövőbe. Gondoljatok arra, milyen lehetett az utolsó embereknek. Nem volt már semmi szép a Földön... Hm... Tudjátok mit? Soroljatok fel olyan dolgokat, ami nekünk most megvan, s nekik, akkor nem volt.
- Tiszta vízű patakok!
- Virágok!
- Pillangók!
- Tiszta levegő!
- Szeretet!
- Igen, köszönöm. A szeretet. Ha erre az egyre figyeltek, mind megmarad nektek. Szeressétek egymást, testvéreiteket, szüleiteket, később házastársaitokat, gyermekeiteket. Örvendjetek a természet szépségeinek, a barátságnak, a szerelemnek! Mondjátok el mindenkinek, amit ma tőlem hallottatok.
Kicsöngetnek... A tanár úr elköszön, s távozik a teremből. A gyerekek arcán először ijedtség látszott. Majd kifutottak az udvarra és vidámak voltak, s kacagtak, örültek a fáknak, a növényeknek, s a tiszta napsütötte levegőnek. És egymásnak.
Sz. Emese, gimnazista - Jövőnk.info
