A II. világháború után keleten és nyugaton egyaránt nagy hangsúlyt fektettek a csapatlégvédelemre. A negyvenes évek végén és az ötvenes években még nem létezett légvédelmi rakéta – legalábbis üzembiztos, hatékony formában nem -, ezért a kis- és nagy kaliberű géppuskákból, gépágyúkból fabrikáltak a mérnökök egész jó légvédelmi komplexumokat. A szovjet érában a puritán egyszerűséget és a megbízhatóságot igyekeztek formába önteni úgy, hogy a legiskolázatlanabb kezelők is ki tudják hozni fegyverükből a maximumot. Sőt! Másodlagos szerepkörben akár a könnyűpáncélosokat is eredményesen támadhatták e fegyverek.
A család első, említésre méltó tagja a ZPU-1-es volt. Fejlesztése 1945-ben kezdődött, majd a sikeres csapatpróbákat követően máris megkezdődött a továbbfejlesztése. Hadrendbe viszont csak 1949-ben állították, amikor is már elkészült a típus továbbfejlesztett, ZPU-2-es változata is, így az utódjával együtt kezdték meg háborús pályafutásukat.
Első szereplésére a koreai háborúban került sor, ahol a kínai és koreai kezelőszemélyzetek eredményesen alkalmazták az ellenséges légierő és a földi csapatok ellen is. A vietnámi háborúban is alkalmazásra került a Vietkong részéről, ahol is a helikopterek közül rengeteget lőttek le ilyen szerkentyűkkel.
A löveg vontatott kivitelben készült, akár egy terepjáró személyautóra is könnyedén felcsatlakoztatható volt. Ebből az állapotból egy gyakorlott személyzet 15-20 másodperc alatt tűzkész helyzetbe hozta. Amennyiben autóval járhatatlan terepre értek, a 400 kilós öntömegű löveget öt nagyobb, egyenként 80 kilós részegységre lehetett szétszedni, és kézi erővel továbbszállítani. Ez az elgondolás a koreai háborúban meghozta gyümölcsét, ugyanis az amerikai felderítő és csapásmérő repülőgépek járőr útvonalai sokszor megközelíthetetlennek hitt hegycsúcsok közelében vezettek, ahonnan időnként rendkívül heves fogadtatásban volt részük a ZPU-1-es kezelők részéről.
A löveg egy 14.5 milliméteres léghűtéses KPV géppuska, melynek oldalára egy 1200 darab lőszer befogadására alkalmas rakaszt lehetett felerősíteni. Tűzgyorsasága 600 lövés/perc, ám a gyakorlati tűzgyorsaság mindössze 120-160 lövés volt percenként. A lövedékek három különböző típusban készültek: egy rézköpenyes, wolfram-karbid magos lövedéktípus, melyet elsősorban páncélozott földi célok ellen fejlesztettek ki. Ez a lövedék 500 méterről átütötte a 30 milliméteres acélpáncélt, kezdősebessége 960 m/s.
A rézköpenyes, acélmagvas lőszert a légi célok ellen használták. Ennek a lövedéknek 20 milliméter volt a páncélátütő képessége 500 méterről, ám kezdősebessége kicsit nagyobb, 1005 m/s, ami a pár grammos lövedéktömeg-különbségnek volt köszönhető. A légi célok hatékony támadásához elengedhetetlen, nyomjelző kivitelben készült.
Létezett még egy repesz-romboló lőszertípus is, melyet az úgynevezett puha célok ellen használtak. Ez a lövedék fokozott repeszhatással rendelkezett. Tömege, kezdősebessége megegyezett az acélmagvas lövedékével. Ez a lövedék is nyomjelzős volt.
A lövedékek maximális lőtávolsága 8000 méter, de a lőmagasság „mindössze” 5000 méterig terjedt, a gravitáció hatása miatt. Igazából akkor volt elemében, ha a cél két kilométeren belül tartózkodott, ilyenkor tudott teljes erővel odacsapni.
Függőleges irányzási korlátai +88° és -8° között változhattak, vízszintesen 360°-ban körbeforgatható volt.
Irányzéka mechanikus – bazi nagy szálkereszt a kezelő szeme előtt – de igazából a nyomjelző lövedékek esetében nem volt rá szükség, mert a kezelő úgyis a lövedék farában világító magnézium fáklyára koncentrált tüzelés közben, így helyesbítette a célratartást. Később – a vietnámi háború alatt – készült hozzá optikai irányzék, ami nem sokat javított a hatékonyságán. A kezelőszemélyzet 4 főből állt: egy lövegparancsnok, egy segédirányzó, aki a célok kiválasztásában segédkezett és szemmel tartotta a légteret, egy ember a lőszeres rakaszokat és a fegyvercsövet cserélte, valamint a tüzér, aki a tulajdonképpeni munkát elvégezte. Szükség esetén bárki bármilyen poszton bevethető volt, nem volt túl bonyolult a löveg kiszolgálása.
A Honvédség nem rendszeresítette a típust.
Jász Gábor - Jövőnk.info
