Szombaton volt a trianoni országvesztés 91. évfordulója. Nem véletlen, hogy akkor nem tértünk ki erre. Az évforduló megszokott körülményei között elveszett volna a lényeg, csak átsiklanak az emberek egy újabb trianonos cikk felett.
Az idei nagyobb (hangosabb) megemlékezések a szokásos menetrend és szellemiség szerint zajlottak. Hangoskodás, önsajnálat és önimádat, mások elszidása és botrányosan méltatlan körülmények. Pár nappal túl az évfordulón, a sablonos „emlékezés” lecsengése után (talán már az emlékezők is kijózanodtak) tegyük meg emlékezésünket, és vonjuk le a történelmi tanulságokat a tények alapján.
A „Jövőnk” Népfőiskola aktuális, „A Trianon-kérdéskör hungarista szemmel” című előadása részletesebben kitér a kérdés múlt-, jelen- és jövőidejű elemzésére. Most csupán nagy vonalakban a múltra vonatkozóan tekintsünk át néhány meghatározó dolgot, az emlékezés okán.
Tudatos hazafiként nem emlékezhetünk anélkül, hogy figyelmen kívül hagynánk olyan elemeket, melyek nem csupán érzelmeket váltanak ki, hanem gondolkodásra is késztetnek. A tények ismeretében más megvilágítást kapnak a fájó emlékek, de a tényeket figyelmen kívül hagyó, hangoskodó megemlékezések is.
Azt már kifejtettük, hogy az úgynevezett nemzeti oldal hétvégi megemlékezését teljesen méltatlannak tartjuk. Nézzünk most néhány olyan tényt, melyekről kevésbé esik szó, pláne nem az indulati alapokra helyezett „emlékezéseken”. Részletes kifejtésbe nem megyünk bele, inkább csak vázlatpontokat adunk, elgondolkodtatásként.
Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a trianoni országvesztésnek előzményei voltak. Méghozzá olyanok is, melyekért felelősség terheli a magyarságot is. Könnyű másokat hibáztatni, ám ez önáltatás. A magyar vezetőréteg felelőssége ugyanis, hogy az ország 19. századra jelentősen megváltozott nemzetiségi arányait figyelmen kívül hagyta. A nemzetiségek igényeivel nem törődött – ahogy általában saját népének alacsonyabb osztályú rétegeit is lekezelte. Így azok elszakadási törekvéseit maga alapozta meg.
A magyar vezetés, sőt összességében a magyarság a későbbiek során sem állt a helyzet magaslatán. Maga teremtette meg azt a helyzetet, melynek révén a nemzetközi erők és titkos társaságok által támogatott szakadás bekövetkezett.
Az első világháború végén Magyarország helyzete koránt sem volt olyan rossz, a hadserege pedig még mindig erős volt. Köszönhetően az elzsidósodott magyar uralkodó osztály gyávaságának és árulásának, Budapesten győzhetett a patkányforradalom. Egy olyan szemét népség kerülhetett pozícióba, akiket első felbukkanásukkor szó nélkül bele kellett volna taposni a sárba. Nem ez történt, a patkánylázadás az ország szégyene volt!
Ezek aztán lefegyverezték a magyar hadsereget is. (Tegyük hozzá, hogy előtte az egyetlen jelentős honvédő hadműveletet az általuk irányított Vörös Hadsereg hajtotta végre.) A románok szégyenteljes vereséget mértek Magyarországra, és végül a cionbolsevista hatalmat ők űzték el. Tehát az első magyarországi kommunista rémuralmat a románok verték le.
Június negyedike ezért számunkra nem gyásznap, hanem a szégyen napja! Ezek az eseménysorok nem azt indokolják, hogy másokat bűnösnek kikiáltva magunkat sajnáltassuk, vagy a mellünket döngessük. A népek Krisztusa lózung önáltatás, egyszerűen hazugság! Ez a kijelentés szíven üthet, de tényeken alapul!
Azonban itt még nincs vége. Ugyanis az ezután következő időket sem a helytállás jellemezte. A szegedi rabbi pénzén felszerelt nemzeti hadsereg élén bevonuló Horthy Miklós a mindent megszépítő nemzeti emlékezettel (amnéziával) ellentétben szintén nem szerezte vissza a nemzet becsületét. A magáét pedig olyan mélyre húzta, hogy méltóképp említhetjük egy lapon Károlyival és Antall Józseffel, mint hazánk legnagyobb árulóit.
Horthy-nak nemcsak hogy a későbbi terület visszacsatolásokhoz nem volt érdemben köze, de a magyarság becsületéért harcolók sem számíthattak tőle semmi jóra. Köszönetképp a zsidó pénzért, Héjjast és Prónay-t kis híján felakasztatta, a Rongyos Gárdát pedig többet hátráltatta, mint segítette. Említhető kormányzati segítséget csak akkor kaptak, amikor a felvidék revíziója már sínen volt. Tiso visszacsatlakozási kezdeményezését szintén meghiúsították Horthy-ék.
Megjegyezzük, hogy az kifejezetten az egész magyarság szégyene, hogy a vészidőkben mindössze párszáz rongyos harcolt a sokszoros túlerővel szemben. Ők viszont eredményesen. A legnagyobb eredményük nem egyes területek megvédése, Sopron visszaszerzése, vagy a revíziókban játszott szerepük. A magyarság becsületét mentették meg!
Éppen ezért számunkra az akkori történésekből kizárólag a Rongyos Gárda, a balassagyarmati ellenállás és a Székely Hadosztály méltó arra, hogy emelt fővel és büszkén emlékezzünk rájuk. A magyarság nagyságát és életerejét csak ők jelenítették meg akkor. Ha ők nincsenek, akkor számunkra semmi más nem marad, csak a szégyen. Ha akkor nincs ez az ellenállási góc, akkor talán már ma sem lenne. Csak ordítva, ittasan vonulászó „megemlékezők”…
Bánfalvi Béla – Jövőnk.info
