Hullafolt az európai kultúra testén
Rettenetes az európai kultúra helyzete. Vérét már lecsapolták, most pedig a lelkét veszik. Az az érzésünk, mintha valami végzetes földrengés reszkettetné meg ezt a nyugati világot. Recseg és ropog benne minden, felfordul és beszakad, az egész kultúra a szellemi és gazdasági tönk szélén forgó örvénybe sodródik. Milyen rémséges vadság rejlik a kultúra alatt, azt már a világháborúban is láthattuk, de hogy milyen e kultúra belső romlása, azt a háború utáni lezüllésben látjuk. Az emberirtás haláltáncából kiszabadultunk, de kínzó problémáink ködéből egy más halálfej vigyorog ránk, mely már nem százezrek halálát, hanem az európai kultúra végét látszik hirdetni. Hullafolt van rajta elég s a külső erőszak is sebet ütött rajta.
Ez a seb a legerőszakosabb ököltől való s ez a szociáldemokráciának s a fiainak: a kommunizmusnak a barbárságát hirdeti. Hogy ez az ököl lecsapott a modern kapitalizmus fejére, azon nem csodálkozunk s azt nem is siratjuk. Sőt meg vagyunk győződve, hogy ez az ököl is a gondviselés napszámosa, fekete, piszkos, durva fajtájú, de mégis csak napszámosa, melyek voltak a jégkorszak és a kontinenseket elsöprő tengerárak a geológiában s az őrjöngő cézárok és vérivó forradalmárok a történelemben. A plutokratizmusért nem fáj a fejünk s ha romjai alá temet sokat, ami szép nekünk, azért nem sírunk: de bármely világrombolás szakadjon is ránk, a keresztény elvek és nemzeti alapok feldúlását nem engedjük. Legkevésbé engedjük mi magyarok, kik ezt a durva hatalmat már a bőrünkön tapasztaltuk, mindent leigázó patáit s mefisztói vigyorgását elszenvedtük. Ez ostorozás s tövissel koronázás után már csak a keresztre feszítés jöhetett volna: Oroszország sorsa.
Mily bamba ez az Európa! Keleti határain ott mered a keresztre feszített orosz nemzet s még sem kapunk észbe. Ez a látvány nem indít bennünket szánalomra. Hagyjuk szenvedni, pedig: ma neked, holnap nekem! Nem világvégi ez az indolencia is? Nem teszünk-e úgy, mint a pestisjárványban egymás mellett kínlódók, akik nem segítséget, de gyorsabb véget várnak?
Az ökölnyom mellett ott sötétlik a hullafolt is az európai kultúra testén, - belső elfajulásának s rothadásának foltja. A lelke lett beteg. Arcán kiverődik a fáradtság, szkepszis, az élet elöregedése. A 17. század hitvitákban kimerülve tompa rezignációba merült deista lett. Ma nem deista, - ateista, amorális, hedonista.
(1923) Prohászka összes 22.
