Ha 1956-ról egy tömör véleményt akarnánk megfogalmazni, akkor csak annyit mondhatnánk, hogy az országnak, szinte minden egyes magyarnak elege volt a véres ÁVH-s terrorból. Ez volt az egyetlen közös nevező, ez késztette összefogásra a különböző, egymással szöges ideológiai ellentétben álló csoportosulásokat, személyeket, ez volt a népfelkelés és a szabadságharc kiváltó oka.
A rövid időn belül kialakuló felkelő-centrumok már ideológiai alapokon különültek el egymástól. Megtalálható közöttük a cionista-marxista Angyal István-féle, döntő többségében zsidókból szerveződött Tűzoltó utcai gyülevész társaság épp úgy, mint a Corvin-közi patrióta-hungarista szabadságharcosok Vojt Rezső volt SS-önkéntes irányításával, és Szalay Róbert honvéd hadnagy közreműködésével (Pongrácz Gergelyt ő küldte tárgyalni a Parlamentbe a következő szöveggel: "Bajusz! Te mész el tárgyalni a Parlamentbe, itt úgysem vesszük semmi hasznodat."), vagy a Széna téri Szabó csoport, akik a legmarkánsabban képviselték a cionbolsevizmus-ellenességet. Maléter, a volt hazaáruló partizán jól megfért a somogyi félzsidó Nagy Imrével, a "Vologya" fedőnevű NKVD-s ügynökkel, és a többi zsidó önjelölt vezetővel a Parlament épületében, mint a "forradalom vezetősége". Senki nem tartotta őket másnak, mint egy zsidó bagázsnak, amit a felkelő csoportok parancsnokai a Szabad Nép székházában, október 28-án ki is nyilvánítottak.
A harcokról és a rend fenntartásáról már többször írtunk a honlapunkon, ezért én most nem az eseményekről, hanem - mint résztvevő - a szellemiségről, a felkelők hangulatáról emlékezek meg, mert ezt tartom a legfontosabbnak az egész 56-os történetben. Ezt senki más teljes valójában át nem érezheti, talán még meg sem értheti, csak az, aki ott volt. Olyan garázdaságra, zűr-zavarra, amit 2006-ban tapasztalhattunk a TV székház előtt, sehol az országban nem volt példa. Az egész felkelést a legelső pillanattól kezdve valami erős szellemiség irányította, mely a fegyelmezettségben öltött testet. A semmiből kiemelkedő vezetők utasításait, parancsait mindenki vonakodás nélkül végrehajtotta, és ezek a vezetők valóban vezetők voltak. Sokan háborús tapasztalatokkal rendelkeztek, mások vezetésre termett egyéniségek voltak. Nem voltak okoskodók, kifogásokat keresők, önfejű hülyék (mint manapság). A halálfélelem ismeretlen fogalom volt. A társadalmi szolidaritás olyan magas szinten nyilvánult meg, ami ma elképzelhetetlen. Nem csak a vidékről felérkező élelmiszer-szállító karavánok, a sebesülteket ellátó önkéntesek és kórházi személyzet, hanem az utca egyszerű emberei is információkkal, élelmiszerrel segítették a fegyvereseket.
Mindenkinek más emléke maradt meg ezekről a szép napokról. Számomra az, hogy a véres gyilkosok bandája, a rettegett ÁVH hogyan omlott össze. Közvetlen közelről láttam a brutális verőlegények hogyan vizelték össze magukat a fogságba eséskor, és úgy remegett a kezük, hogy nem tudták elővenni a zsebükből az igazolványaikat. Könyörögtek, sírtak, de hiába. Jól öltözött, hivatalnok, vagy esetleg tanár kinézetű emberek szúrták ki a szemüket a vörös zászló rúdjával, taposták őket halálra. Nem a külvárosi lumpenek (ilyeneket nem is láttam egész idő alatt), hanem a munkások, a hétköznapi emberek. Nagy volt a gyűlölet. De ugyanezek az emberek a fogságba esett orosz katonákat nem bántották, több esetben el is engedték őket. A népharag a cionbolsevista vezetés és azok pribékjei, az ÁVH ellen irányult.
Két ajándékot kaptam a sorstól ebben az időben. Az első az, hogy tudatosult bennem: nincs olyan földi hatalom a világon, melytől félni kellene. A kék és zöld ÁVH létszáma ötvenezer fő volt, és kiválóan fel voltak szerelve. Ennek ellenére a népharag, a sortüzek és minden képzeletet felülmúló brutalitásuk ellenére pár nap alatt totálisan szétverte ezt a pribék bandát.
November 4-e után a Munkástanácsok sztrájkot hirdettek, mely egészen az év végéig tartott. Akik nem menekültek el, azokat szisztematikusan, minden egyes bejelentést, fényképet kiértékelve, beazonosítva begyűjtötte az új hatalom. A kezdeti brutalitásokat a következő év végére beszüntették, és gépiesen, a törvényeik szerint működtek a bíróságok, rendkívül súlyos ítéleteket hozva. A második ajándéka a sorsnak a börtön volt. Olyan emberekkel ismerkedtem meg, akiktől minden vonatkozásban sokat tanulhattam. Emberi tartást, viselkedést, és különböző ismereteket. Életem egyik legszebb időszaka volt, minden nehézsége ellenére, mely az 1963-as amnesztiával ért véget.
Egy rendszert a kórházai, iskolái és a börtönei alapján kell megítélni. Abban az időben is, és ebben a mostani minősíthetetlen rendszerben is volt részem kórházban, és politikai fogolyként börtönben hosszabb-rövidebb időt eltölteni. Sajnálattal állapítottam meg, hogy az a rendszer sokkal különb volt, mint ez a mostani. Emberségesebb, rendszeretőbb, következetesebb. Lényegében ez a felismerés is az 56-os eseményekhez tartozik, mert a változásról szól. Az a gyűlölet és megvetés, melyet a cionbolsevista vezetés és az ÁVH-s pribékek népellenes tevékenysége váltott ki az emberekből, a 70-es évek fejlődése következményeként nálam is elmúlt, csak egy utálat maradt vissza velük szemben. De sokkal több a szép emlék, a lelki élmény. Számomra ez volt 1956.
A mai nemzedék nem ismeri az életre-halálra szóló együttműködést, a hősiesség szinte már emberfeletti megnyilatkozásait, a sárkány legyőzésének soha nem felejthető élményét. Nagyon szegény ez a nemzedék.
Írta az 1956-os Magyarok Világszövetsége 1372 sz. Tagsági igazolványának a tulajdonosa.
Győrkös István
