Facebook YouTube Twitter RSS

Keresés űrlap

Fehér verzió Fekete verzió Vakbarát Mobil verzió

Semmi sem volt hiába! - Német nacionalisták megemlékezése

2011. december 03. - 13:17
|

Semmi sem volt hiába! - Megemlékezés a Hősökre, 2011.

1945. május 8. - A nagy háborúnak vége. Kint a fronton a katonák leteszik a karabélyokat és előjönnek a földbe vájt lyukakból és árkokból. Az egyenruhák koszosak, az arcok sápadtak, akárcsak a föld, ahonnan előjönnek. Fáradt kézzel veszik le acélsisakjaikat.

Odahaza az emberek repedezett és beomlott falak között jönnek elő a napfényre. Lábaik törmelékre és hamura lépnek. A ház, amelyben laktak, romokban hever.

Így állnak ott, a férfiak kint a fronton, a nők és a gyermekek odahaza. Első pillantásaikat az égre emelik. Néhányan talán összekulcsolják kezeiket. Ám az ég komor és szürke, fenyegető felhőkkel fedett. A következő pillantás a földre szegeződik. Ám a földet szétdúlták, megkínozták és szétszaggatták a háború patkói. Feketére égett romokat hordoz, rozsdás vasat és véres lótetemeket.

Valahol egy fakereszt áll, elnagyoltan összeszegezve, rajta rohamsisak. Alighanem valamikor egy név is állt rajta, de azt már régóta nem lehet kivenni. Ki van törölve, akárcsak az ember, aki a kereszt alatt fekszik - egy névtelen.

Az emberek, akik tekintetüket a keresztre emelik, némák, ám szemükben mégis ott van az egyetlen nagy kérdés: Minden hiába? Nem kapnak választ. Talán nem is várnak választ. De a kérdés mindenütt ott van, a felhőkkel fátyolozott égen, a vérző földben, a gyermekek sápadt arcain és az út menti fekete fakeresztekben. Minden hiába? Az emberek lehajtják fejeiket és hallgatnak.

A nagy háborúnak vége. A nők és gyermekek otthon szeretteik visszatérését várják. Odakint a férfiak kirázzák a földet egyenruhájukból és menetelnek. Az országutak felett porfelhők szállnak. Olyan sűrű, hogy a menetelő férfiakat alig lehet látni. Szürkék, akár a por és az út.

Hosszú oszlopokban vonulnak, rongyosan. Némelyiküknek piszkos kötés van a fején. Nem sokat beszélnek, alig akad, aki jobbra, vagy balra tekintene. Menetelnek és az utcák dübörögnek fáradt lépteiktől. Ezer sápadt arc, ezer szürke férfi - és egy dondolat: Minden hiába?


"Két világháború elesett hőseinek emlékére."

Azóta túl sokaknak a szívébe fészkelte be magát a reménytelenség. Szívesen hinné az ember, hogy Európáért hozott áldozatuk, mellyel a történelem azt az időszakot nyerte meg, mely szükséges volt, hogy ítéletet hozzanak a vörös világforradalom életet elpusztító rendszeréről, nem volt hiába. Hogy az az állapot, melyben népünk ma van, csak külső látszat. Ám azokon, akik akkor meneteltek és a számtalan névtelen kereszt alatt fekszenek, ennek a mértéke világos lesz.

Egy vákuum jött létre, amelyben a bizalom eltűnt, az erkölcs tönkre lett téve, az élet értelme el lett felejtve és az embert megfosztották értékeitől. A hagyományok totális megszakadását, a kultúra- és történelemnélküliséget a tömegek belezuhanása követi az eltompultságba. Hányan figyelmeztettek erre? Ám kiáltásaik elhalkultak a mohóságok tántorgásában. Ki csodálkozik azon, hogy a születési számok csökkennek és az általános széthullás új "életminőséggé" fejlődött?

Manapság ebben az államban az emberek siránkoznak, de senkinek sincsenek ötletei és megoldásai. A megtestesült gonoszként próbálják lejáratni az ellenállás megemlékezését azokra, akiknek a népközösség még érték volt, melyet össze sem lehet hasonlítani a jelen kor minden anyagi dolgával. Mert ilyen emberei nincsenek az államnak. Csak gyávák, akik először magukra gondolnak, akiknek a saját életük mindenek felett áll és mindig csak a saját előnyüket lesik. Akik soha nem mondanak semmit, soha nem harcolnak, soha semmilyen áldozatot nem hoznak és akik gyorsan átállnak a másik oldalra, ha megfordul a szél.

Ennek a rendszernek a nagy hazugságát felismertük  - nem akarunk részt venni benne, a saját jövőnk érdekében. Mert az élet valósága azt mutatja, hogy csak a közösségben lehet minden kérdést, melyek az egyént, a családot és a népet érintik, igazságosan szabályozni. Hogy ehhez szükséges, hogy egy közös magasabb rendet elismerjen az ember és hogy az egyénnek tartósan csak akkor lesz jó dolga, ha az egésznek is.

Közösségben élünk, de a közösségnek az élethez tettre van szüksége. Mert minden azon múlik, hogy a német népnek sikerül-e fajtájának ősi erejével a fenyegető sorsot mégegyszer elhárítania és a halálos tévelygésnek véget vetnie. A szükség kényszere életre fogja kelteni a megmentő erőket, melyek népünket különösen jellemzik. A szükség lehet az, ami a lángokat fel tudja lobbantani - a szükség pedig soha nem volt ilyen nagy Németország számára. Az élniakarás felkiáltása el fog jönni, mert semmi sem volt hiába!


Megvetés

Mit érdekel engem az utca mocska,
mely csizmaszáramat piszkítja;
Mit érdekel a Te rossz érzésed,
ha Engem belső dac ilyeszt?!

Te csak járd az örök siránkozás,
a vezeklés és hamis megbánás útját.
Én ősi tulajdonságaink, a becsület, szabadság
Kötelesség és hűség mellett állok.

Ősi országunk és népünk mellett,
melyért szívesen szenvedtünk,
elhunyt bajtársaink mellett,
akik nem hiába küzdöttek.

Ne tarts vissza, Te kicsinyes lélek
és ne zavard tekintetemet,
mely rendületlenül tekint előre,
- sóvárogva új fény után!


Karl Balzer

 

Forrás: spreelichter.info

Fordítás: Németh Krisztián – Jövőnk.info