Réges-régen, sok-sok évvel ezelőtt, élt Názáret nevű városban egy gyönyörűségesen szép leány, úgy hívták, hogy Mária. Mária olyan szép volt, hogy aki látta, mind megcsodálta. Hosszú barna haja lágyan omlott a vállára, pirospozsgás arca szelídséget sugárzott, és mikor mosolygott, még a nap is kisütött. Szép barna szemei úgy ragyogtak, hogy a csillagok sem különben. Karja kecses volt, dereka karcsú, és a járása olyan fenséges, hogy akármelyik királylány megirigyelhette volna. De Mária nem csak szép volt, hanem kedves és szorgalmas is. Derűsen és vidáman vett részt a házi munkában, és közben olyan szépen énekelt, hogy aki csak hallotta, mind elámult. A favágó kezében egy percre megállt a fejsze, a kocsis befejezte a káromkodást, de még a zsémbes szomszédasszony is elhallgatott ilyenkor. Mária mindig énekelt. Ha jókedve volt, akkor vidám dalt, ha szomorú volt, akkor bánatosat.