Jász Gábor

A Fennek – mely egy sivatagi rókafajtáról kapta a nevét – prototípusát 2000 tavaszán mutatták be a Krauss-Maffei Wegmann, és a holland SP Aerospace vállalatok. A holland-német koprodukcióban készülő járműnek azóta a holland és német hadsereg több alváltozatát is kifejlesztette, és 2003 óta folyamatosan szállítják mind a német, mind a holland haderő részére.

Németország a II. világháborúban alapozta meg a saját fejlesztésű és gyártású páncélosainak legendás hírnevét, és ez a tendencia mind a mai napig tart.

A Leopárd 2-es harckocsi világszerte aratott exportsikereket, és kevesen tudják, hogy az amerikai hadsereg is tesztelte a típust, és a későbbi M1 Abrams harckocsijuk csak azért győzött a tesztsorozat végén, mert a Leopárdot irreális követelmények elé állították, amit az természetesen képtelen volt teljesíteni.

Kína és Pakisztán a kilencvenes évek óta fejleszt közösen egy vadász-bombázó repülőgépet, mely pár évvel ezelőtt már szolgálatba is állt mindkét ország légierejénél. A repülőgép képességei és harci potenciálja vetekedik az F-16-os, vagy a Mirage 2000 legújabb változataiéval, melyekkel egy kategóriába sorolható, tehát 4+ generációs típus.

Izsevszkben véget értek az AK-200-as széria tesztjei, a gyár felkészült a sorozatgyártás megkezdésére, azonban a gyártás beindulásáig még a csapatpróbáknak is le kell zajlania.

A jól bevált AK-74 és alteregói egyelőre maximálisan kielégítik az orosz hadsereg igényeit, tehát a 200-as széria - az első időkben legalábbis - nem számíthat nagy hazai megrendelésekre. Figyelemreméltó paraméterei és tulajdonságai viszont magában hordozzák majdani sikerét.

1969-ben, a II. világháborús és a koreai, vietnami harci tapasztalatok bizonyították a szovjet hadvezetés részére, hogy a csatarepülő fegyvernem igenis szükséges egy háború sikeres megvívásához.

A Szu-17-es vadászbombázó – melyből később kialakult a Szu-22-es – és kortársa, a MIG-23-as, csatarepülőként nem igazán váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, ugyanis ezek a gépek gyenge páncélzattal, és a változtatható szárnyállású kialakítás miatt kevés fegyverfelfüggesztési ponttal rendelkeztek, valamint a pilóták figyelmét nagyrészt a repülőgép vezetése kötötte le, a fedélzeti elektronika kezdetlegessége pedig nem tette lehetővé a precíziós fegyverek pontos célravezetését.

Az oroszok már mindent kitaláltak, ami vállról indítható, és harcolni lehet vele. Legalábbis eddig azt hihettük…

A városi, utcai harcokban jelentős emberveszteséggel kell számolni az épületeket megrohamozó katonáknak, ez tény. Az RPO fegyvercsalád ezt az íratlan törvényt igyekszik eltörölni, vagy legalábbis a támadók veszteségeit jelentős mértékben csökkenteni.

Az RPO-A egy termobárikus töltettel szerelt nemirányított rakéta, a beépített területeken a tüzérségi támogatás kiváltására szolgál.

Franciaország és Németország a hetvenes évek végén szembesült azzal a ténnyel, hogy a Varsói Szerződés tagállamaiban felhalmozott páncélos technika nyomasztó mennyiségi fölénye ellen a levegőből szinte alig tehetnének valamit, egy esetleges keletről indított támadás ellen.

A vietnámi háború végén megjelent harci helikopterek hatékonysága meggyőzte a nyugat-európai fegyverfejlesztőket az elgondolás létjogosultságáról. Ezért a németek és a franciák közös harci helikopterfejlesztésbe kezdtek, mely tervezetből megszületett az Eurocopter Tiger.

A hatvanas évek elején a vadász és vadászbombázó gépek nagy része már elérte, sőt, némelyik jócskán felülmúlta a 2 Mach-os sebességhatárt. A csöves légvédelem egyre inkább háttérbe szorult a hadszíntereken, egyrészt a föld-levegő rakéták rohamos elterjedése miatt, másrészt a nagysebességű gépek már nem voltak olyan „könnyű” célpontok, mint egy-két generációval fiatalabb társaik. A fix telepítésű rakétakomplexumok hatótávolsága ugyan elegendő lett volna a földi csapatok oltalmazására, ám az alacsonyan támadó, vagy földháttérben repülő, esetleg a völgyekben manőverező légi célokat nem minden esetben észlelték.

A koreai háború alatt a Kína felől érkező, utánpótlást szállító gépkocsi konvojokat, valamint az utakon közlekedő észak-koreai hadoszlopokat az ENSZ erők súlyosan megtizedelték. Az értékes hadianyag nagy része a szakadékokban, vagy a kanyargós hegyi utak közepén, füstölgő roncshalmazként végezte. A nemirányított rakétákkal, bombákkal végrehajtott rácsapások súlyos ellátási zavarokat okoztak a fronton. Volt olyan időszaka a koreai háborúnak, amikor az északiak már csak éjszaka indítottak szállítmányokat a harcoló csapataikhoz, mert nappal már lehetetlenné vált a közlekedés a szüntelenül őrjáratozó, és prédára leső repülőgépek miatt.

Az ötvenes évek végére a helikopterek egyre kifinomultabb szerkezetekké váltak, harcászati jelentőségük, valamint tömeges megjelenésük a harcterek felett megnőtt. A merevszárnyas, alacsonytámadó repülőgépeket egyre jobban páncélozták, így a 14.5 mm-es géppuskák hatékonysága erősen megcsappant. A ZPU-2-es elérte kihasználhatóságának felső határát, vagyis továbbfejlesztésre szorult az előbb említett problémák kiküszöbölésének érdekében. Nagytestvére, a ZSU-23-2 légvédelmi gépágyú lett. Ez a löveg már nagyobb hatásos lőtávval, és a repülőgépek, helikopterek páncélzata ellen sokkal hatékonyabb lövedékekkel rendelkezett, mint elődje.

A ZPU-2 – mint már említettük – vontatott légvédelmi löveg egyszerre állt hadrendbe elődtípusával, a ZPU-1-sel. A továbbfejlesztés a tűzerő növelését célozta elsősorban, amit a cső megkétszerezésével kívántak elérni.

A ZPU-2 méreteinek növelése értelemszerűen jelentős súlygyarapodással is járt. Az elődtípushoz képest több mint öt mázsát hízott a löveg, ami rendkívül nehézkessé tette szállítását. A korábbi modell szétszedhető volt kisebb darabokra, hogy a nehezen megközelíthető felállítási helyekre is el lehessen vinni, ha kell akár kézi erővel.

A II. világháború után keleten és nyugaton egyaránt nagy hangsúlyt fektettek a csapatlégvédelemre. A negyvenes évek végén és az ötvenes években még nem létezett légvédelmi rakéta – legalábbis üzembiztos, hatékony formában nem -, ezért a kis- és nagy kaliberű géppuskákból, gépágyúkból fabrikáltak a mérnökök egész jó légvédelmi komplexumokat. A szovjet érában a puritán egyszerűséget és a megbízhatóságot igyekeztek formába önteni úgy, hogy a legiskolázatlanabb kezelők is ki tudják hozni fegyverükből a maximumot. Sőt! Másodlagos szerepkörben akár a könnyűpáncélosokat is eredményesen támadhatták e fegyverek.

Izsevszk, az orosz fegyvergyártás fellegvára. A hetvenes évek óta folyik itt a Kalasnyikov rendszerű gépkarabélyok gyártása, fejlesztése. A legújabb széria – a 100-as – elterjedése nem lesz olyan gyors, mint az AK 47-es modellé, ugyanis az alapanyagokon és a külalakon kívül egyes modelleknél a belső tartalom is jelentős változásokon esett át. Nemcsak a kaliber választék bővült, hanem különleges mozgó alkatrészek (AK 107, AK 108 modellek) segítik a célontartást tüzelés közben. A széria minden tagja felszerelhető optikai irányzékkal vagy éjjellátóval.

2009-ben kivonásra került légierőnk állományából az L-39 Albatros típusú könnyű harci-kiképző repülőgép. A naptári üzemidő lejártával a gépek örökre a földre kényszerültek, további repültetésükre nincs lehetőség.

A hangsebesség alatti (szubszonikus) tartományban repülő könnyű harci-kiképző gépre pedig szükség van, mert rengeteg feladat adódik, amelynek ellátására célszerűbb egy ilyen géppel repülni, mint a „nagyvasakkal”. (Vagyis már csak nagyvassal, mert a MIG-29 is kivonásra került tavaly decemberben. Nagyvasként már csak a Gripenről beszélhetünk.)

Bár Anglia csillaga leáldozóban van, azért a haditechnikai fejlesztések még nem álltak le teljesen.

A brit BAE Systems által konstruált 155 mm-es könnyű, vontatott tarack M777 néven lépett szolgálatba az amerikai szárazföldi hadsereg, és az amerikai tengerészgyalogság kötelékében 2005-ben. (Kanada és Ausztrália is vásárolt egy tételt a tarackból.)

Az elhúzódó iraki és afganisztáni háború során világossá vált, hogy az aszimmetrikus hadviselés egészen új harceljárásokra, és a megszokottól eltérő technikai eszközök fejlesztésére, használatára kényszeríti a megszálló erőket.

Az angol katonák a Land Roverjeikben teljes mértékben kiszolgáltatottak voltak (és még ma is azok) a partizán taktikával harcoló, iraki és afgán gerillák út menti bombáival és gépfegyvereivel szemben.

Nyilvánosságra került néhány gyenge minőségű fénykép a régóta emlegetett, ám mindenki által csak fikcióként kezelt kínai 5. generációs vadászbombázóról.

A J-20, vagy J-XX néven említett repülőgép kissé hosszabb az amerikai F-22-nél, és erősen emlékeztet a Szuhoj T-50-re, más néven a PAK-FA-ra. A sárkányszerkezet kialakításából adódóan azonban egyértelmű a fejlesztés iránya, és az is, hogy Kína már birtokában van a legmodernebb technológiáknak.

A második világháborúban a peenemündei indítóállások ezerszám ontották a V1-es rakétákat angliai, és más fontos célpontok irányába. A V2, majd a háború végén még csak prototípus stádiumban lévő A10-es (ez már elérte volna Amerika keleti partját!!!) voltak az alapjai a ma feltörekvőben lévő fegyverrendszereknek, az önirányítású robotrepülőgépeknek.

Napjaink háborús övezeteiben a csapásmérő feladatok 90%-át a légierő hajtja végre.

A kazettás lőszerek (tüzérségi lőszerek vagy légibombák) eredete a második világháborúig nyúlik vissza, amikor még a klasszikus tömeghadseregek ellen jó hatásfokkal lehetett alkalmazni őket.

A kazettás bomba elsősorban az ellenség élőereje, páncélos csoportosulásai és repülőterei ellen alkalmazható hatékonyan.

Az osztrák Steyr Mannlicher cég által fejlesztett és gyártott nehéz-mesterlövész puska. A puskát két kalibertípusban gyártják, az egyik a NATO szabvány 12.7mm X 99mm-es lőszert tüzeli, míg a másik kaliber a Steyr vállalat saját fejlesztésű lőszere 11.7 mm-es átmérőjű.

A fegyver csöve hidegkovácsolással készül, nyolc darab jobbra forgó huzaggal, és egy igen hatékony kétkamrás csőszájfékkel rendelkezik. Mechanikai irányzék nem található a fegyveren, a szereléksínre azonban különböző optikai irányzékok rögzíthetőek. Bipodja (fegyvertámasz) magasságban állítható.