Trianon

Szombaton volt a trianoni országvesztés 91. évfordulója. Nem véletlen, hogy akkor nem tértünk ki erre. Az évforduló megszokott körülményei között elveszett volna a lényeg, csak átsiklanak az emberek egy újabb trianonos cikk felett.

Az idei nagyobb (hangosabb) megemlékezések a szokásos menetrend és szellemiség szerint zajlottak. Hangoskodás, önsajnálat és önimádat, mások elszidása és botrányosan méltatlan körülmények. Pár nappal túl az évfordulón, a sablonos „emlékezés” lecsengése után (talán már az emlékezők is kijózanodtak) tegyük meg emlékezésünket, és vonjuk le a történelmi tanulságokat a tények alapján.

A hétvégi trianonos emlékmenetről a véleményünket már leírtuk. Mint kiderült azonban, nem vagyunk ezzel egyedül. Legalábbis a megmozdulás már annyira túllőtt a célon, hogy az másoknak is szemet szúrt. A résztvevők beszámolói egyszerűen botrányos képet festenek az eseményről.

Tanulságos volt beleolvasni a különböző fórumok hozzászólásaiba. Sokatmondó, hogy a szervezők Szent Korona Rádiója ma reggelre le is vett minden bejegyzést, a hozzászólás lehetőségét megszüntette. A legenyhébb hozzászólás is részeges, primitív csürhének minősítette a rendezvény résztvevőit. Az eseményt legjobban jellemző tömör és velős hozzászólás: Szégyen és gyalázat!

Azt a tényt, hogy még mindig sokan képtelenek elfogadni a trianoni országcsonkítást, meg lehet érteni. Egy nyomorék ember is fájó szívvel gondol elvesztett végtagjára. A hiánya esetén tudja azt, hogy valóban milyen értéke volt annak, ami elveszített. De az országvesztésnek, vagy a végtagvesztésnek a körülményei, annak kiváltó oka meghatározza a visszaemlékezés hangulatát, keserűségét, esetleges elfogadását. Mert a saját hibából, meggondolatlanságból eredő veszteséget másképp ítéli meg mindenki, mint a váratlan, kiszámíthatatlan tragédia következtében beállt veszteséget.

A kétes politikai csoportosulásokra és személyekre jellemző, hogy minden olyan alkalmat igyekeznek a saját érdekeiknek megfelelően kihasználni, melyek szellemisége összeköti a magyarságot. Lényegükből fakadóan a legalsóbb szintre lefokozva, a lélek síkjáról az ösztönök világába lerángatva lumpenesítik el legszebb, legnemesebb, legfájóbb ünnepeinket, emléknapjainkat. Nyílt ellenségeinkkel szemben, akik gyűlölettel fröcsögve szólnak le mindenünket, ők a ravaszabb megoldásokat részesítik előnyben. Nemzetiek álcájában rombolnak, és ez akár veszélyesebb is lehet, mint a nyílt fröcsögés.

Közeledik november 16., Horthy 1919-es budapesti bevonulásának évfordulója. Ezzel pedig menetrendszerűen következik a Jobbik tüntetése, ezúttal éppen a Károlyi szobornál (amelynek az eltávolítását régóta „követelik”). A demonstrációra való felhívásukban Horthyt ismét valamiféle követendő példának állítják be és tévesen azt hirdetik róla, hogy „elérte az idegen erők kivonulását Magyarországról”. Ámde: a nagy trianonozás és revizionizmus közepette ezzel az állításukkal éppen a trianoni békediktátumot legitimizálták. Ugyanis a Román királyi Hadsereg 1919 őszén csak a főváros térségét és a Duna-Tisza közét ürítette ki. A Tiszántúl még 1920 tavaszáig megszállás alatt maradt, a Partiumról, Erdélyről és a Temesi Bánságról nem is beszélve, amely területek azóta is Romániához tartoznak. Vagy a Jobbiknak ennyi lenne Magyarország? Az elhamarkodott kijelentések helyett érdemes lenne átlapozni a történelem könyveket. Félreértés ne essék: mi nem pusztán Horthy személyét támadjuk, mert valamilyen oknál fogva ez a vesszőparipánk. Mi – tényekre alapozva – az igazságot mondjuk ki. A teljes igazságot. Mert féligazságokból és elhallgatott, elhazudozott tényekből sohasem lesz nemzeti feltámadás. SOHASEM!

Trianon kérdése a második világháború után egészen a rendszerváltásig tabutémának számított, beszélni sem lehetett róla. Lassan szinte ki is esett a köztudatból. A kilencvenes évek elején az akkor még extrém lázadónak számító, nemzeti érzelmű fiatalok gondolkodásának egyik központi eleme lett. A nagy-Magyarország, kettős kereszt és hasonlók szélsőséges jelképnek számítottak a polgári gondolkodás szerint. Ma boldog-boldogtalan az autójára tapasztgálja a nagy-Magyarország matricát (annak ellenére, hogy a jelzett határral rendelkező ország a történelem folyamán tulajdonképpen soha nem létezett), a gyerekcipőben járó nemzeti ébredés (mely valójában csak szebb álmot jelent) folyvást trianonozik.

A trianoni diktátum évfordulójára nincs mit írni. Már mindent megírtunk, amit fontosnak gondoltunk. Ennek ellenére a Nagy-Magyarországban gondolkodóknak adnánk egy-két adalékot, hogy árnyaltabb legyen az a kép, amit illuzórikus világukban építgetnek.

Csak a tényekre szorítkozva:

Magyarországi adatok;

- A nyolc év alatti gyermekek fele cigány származású. Ez azt jelenti, hogy ha a mostani szaporodási mutatók alapján számolunk, akkor harminc év múlva az ország lakosságának 80% cigány lesz,

Az emberi létezésnek vannak különböző szintű keretei, melyek között éli Istentől kapott életét, alkotja a rábízott világot. Ezek a keretek egymásra épülve teszik teljessé a világot, alkotják az emberiséget. Család, nép/nemzet, emberiség. Az egyén a közösségekben teljesül ki, a kisebb közösségek alkotják a nagyobb közösségi keretet, egymás tiszteletben tartásával.

Amennyiben a közösségi kereteket figyelmen kívül hagyjuk, azok mellőzésével akarjuk építeni a világot, abból jó nem származik. Sem az egyén, sem a kisebb közösség nem tud kiteljesedni önmagában. Szintén megbontja a rendet, ha a kisebb közösség keretét megtartjuk ugyan, de nem tartjuk tiszteletben a többi hasonló közösséget, ekként megbontva a következő szint működését. Politikai fogalmakkal előbbit bolsevizmusnak, utóbbit sovinizmusnak nevezzük.

A végállomás, Trianon

Az eddigiek során azokat a közvetett és közvetlen – többnyire a történelmi Magyarország nemzetiségeihez kötődő – okokat elemeztük, amelyek legfőbb előzményei voltak a trianoni katasztrófának. Az eseményeket kizárólag csak az igazság szemüvegén keresztül vizsgáltuk, semmiféle divatos nagymagyarkodás nem befolyásolta a gondolatainkat. Megállapítottuk, hogy megfelelő nemzetiségi politikával Trianon megelőzhető lett volna, illetve hogy a bekövetkezett katasztrófát a magyarság elsősorban magának köszönhette. Ezért aztán érdemes előbb a saját magunk háza táján kisepregetni...

Bevezetőül szögezzük le, hogy az ún. Trianon-kérdésnek két véglete van: ezek közül az egyik végletet képviselte az 1949 és 1989 között fennállott kommunista diktatúra (annak Rákosi- és Kádár-féle változata egyaránt), amely időszakban a Trianon-kérdés teljesen tabu témának számított. Aki az akkori játékszabályokhoz képest a kelleténél többet feszegette ezt a kérdést, azzal gyorsan leszámolt a politikai rendőrség. Tegyük hozzá, az 1980-as évek végére azért már sokat enyhült ez a szellemi terror, de teljesen sohasem szűnt meg. A trianoni és a hasonló tabu témákkal egy idő után a hatalom részéről gondosan kiválasztott „történészek”, „politológusok”, „szociológusok” stb.

Trianon a magyarság egyik legnagyobb nemzeti tragédiája: ebben mindenki egyetért a nemzeti oldalon. Abban viszont már korántsem teljes az egyetértés, hogy mi vezetett ide, mik voltak ennek a hatalmas csapásnak az előzményei. Ami biztos a mi részünkről: Trianon nem derült égből villámcsapásként érte Magyarországot, hanem egy hosszú folyamat logikus végeredménye volt, rengeteg előzménnyel. A mi véleményünk abban is eltér a megszokottól, hogy Trianonért nem másokat kell hibáztatni, más népeket vagy politikusokat habzó szájjal pocskondiázni, hanem elsősorban a magyarság berkein belül kell megtalálni a bűnösöket, illetve azokat, akik súlyosan hibáztak.

Horthyt egyesek – teljesen tévesen – az 1938-1941 között megvalósított területi revíziók (terület visszaszerzések) „atyjának” tekintik, és ezért érdemtelenül tisztelet övezi egyes nemzeti körökben. A Horthyt kritika nélkül ünneplők a területi revíziókból általában mást nem ismernek, mindössze annyit, hogy a kormányzó – szokásos fehér lován – bevonult Kassára, Kolozsvárra és a Délvidékre. Sajnálatos módon ezekért a látványos bevonulásokért is csak annyit tett a „főméltóságú kormányzó úr”, mint az 1919. november 16-i budapesti bevonulásért: semmit.

Ismeretes, hogy az 1920-as trianoni békediktátum után Magyarország egyik legfőbb célkitűzése az elszakított területek visszaszerzése volt. Azonban míg a környező országok, a kisantant államai (Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia) korlátlan mértékben fejleszthették és erősíthették hadseregüket, ráadásul Magyarország ellen véd- és dacszövetséget is alkothattak, addig Magyarország fegyverkezését a békediktátumban teljesen lehetetlenné tették, még a sorkatonaság intézményét sem engedélyezték és egy mindössze 35 ezer fős honvédség felállítására adtak lehetőséget az antant részéről.

Sokan értetlenségüket fejezik ki a trianonnal kapcsolatos álláspontunk miatt. Néhány félreértést szeretnék eloszlatni, ugyanakkor felhívni a figyelmet a helyzet komolyságára.

Trianon fájdalom minden magyar ember számára. Tovább kell azonban látnunk az orrunknál. A múltba nézésnek csak akkor van értelme, ha hasznos következtetéseket tudunk levonni a jelenre és a jövőre nézve.

1920. június 4-e nem sorsunk rosszra fordulásának napja, hanem a pecsét azon a halálos ítéleten, amelyet bűneinkért rótt ki ránk a sors. De milyen bűnt követtünk mi el?! Erre a válasz az szokott lenni, hogy semmit, mi mindig jók voltunk mindenkivel, senkit soha nem bántottunk, még azokkal is mindig jót tettünk, akik nekünk ártottak…

Szimpatizánsaink körében voltak olyanok, akik azt mondták, hogy a június 3-i Hősök Napja helyett a „trianoni gyásznapról” (június 4.) kellett volna megemlékezni. Ezek a barátaink még mindig annak a hazug és céltudatos romboló propagandának a hatása alatt állnak, amit a degenerált és cselekvésképtelen arisztokrácia terjesztett a Horthy-rendszer kezdetén (és ami azóta is visszatérő önsajnáltató ideológia). A szimpatizánsok véleménye még nem lett volna ok arra, hogy a trianoni gyalázattal foglalkozzunk, de mostanában járt két csoportunk Erdélyben (az egyik 10 napot, a másik három napot töltött el ott), és a veszteség nagysága mély hatást gyakorolt rájuk.

Június 4 valójában nem más, mint a magyarság gyávaságának, gyengeségének és butaságának demonstratív napja. Ezen a napon meghozott trianoni diktátum valójában azt deklarálta, hogy a magyarság, mint nemzet, nem is létezik. Rendkívül szomorú, de ez a deklaráció valós tényekre épült.

A trianoni békeszerződés 89. évfordulóján megemlékezések zajlanak az ország különböző pontjain. A nemzeti radikalizálódásnak köszönhetően ma már jóval szélesebb körökben emlékeznek, nagyobb nyilvánossággal. Hol nemzeti gyásznapról beszélnek, hol feltámadásról. Nagy-Magyarország térképek, lózungok, siránkozás vagy követelőzés.

A magunk részéről ezt a napot egyszerűen a nemzeti szégyen napjának tekintjük. 89 évvel ezelőtt hazánk korántsem volt olyan vert helyzetben, hogy az országcsonkítást el kellett volna tűrni. Ahogy nem tűrte Törökország sem, aki Mustafa Kemál vezetésével kiverte az országfoglalókat. Magyarországon a Rongyos Gárda kivételével jóformán semmilyen ellenállás nem volt! Voltak lózungok, versek, dalok.

Érthetetlen számunkra a nemzeti jellegű kiadványokban megjelenő Horthy-kultusz. Nem tudjuk megmagyarázni, hogy ezt a cégéres gazembert egyáltalán mi köti a magyarsághoz. Az első politikai szereplésétől kezdve, amikor is megjelent a Szegeden szerveződő Nemzeti Hadsereg főhadiszállásán (a szegedi főrabbi által összegyűjtött és átadott zsidópénzzel a zsebében), a szégyenletes 1945-ös hazaárulásig egyfolytában és töretlenül a zsidóság érdekeinek szolgálatában állt. Sikerült létrehoznia a világon egyedülállóan szégyenletes politikai képletet, a judeó-feudalizmust, melynek rendjére egy velejéig rohadt, zsidóvezetésű (Keresztes-Fischer belügyminiszter) belügyminisztérium vigyázott.

Horthy, ez a Habsburg kreatúra halomra lövette a saját matrózait, ezzel bizonyította a későbbi megbízói felé azt, hogy minden aljasságra képes. A Numerus Clausus és a zsidótörvények az akkori helyzetben szintén a zsidóság átmentését szolgálták. (Külön ki kell hangsúlyoznunk, hogy a felsőoktatásból ekkor kiszorult zsidó hallgatókat állami segédlettel a fasiszta olasz egyetemekre irányították át.) Negyed évszázados működése alatt kivégezte a magyarságot, ezért Nürnbergben nem is vonták felelősségre, és Portugáliában a Chorin zsidó bankház életjáradékából élt.

Idén volt 85 éve, hogy a versailles-i Trianon palotában aláírták a békediktátumot.

Ez alkalomból megemlékezéseket, tiltakozó megmozdulásokat tartott több magyar nemzeti jellegű szerveződés. Szintén megemlékeztek az évfordulóról az elszakított területeket birtokló nemzetek szélsőjobboldali csoportjai. A megmozdulásokat figyelemmel kísértük, az aktuális kiadványokat, röplapokat áttanulmányoztuk. (Az MNA csoportjai helyi szinten, csendes körülmények között emlékeztek, a putnoki Gömör Csoport pl. felvidéki emléktúra keretében.)

A hazai csoportosulások rendezvényei általában a megszokott Trianon-szemléletük horthysta szellemében zajlottak. A különböző nemzeti kiadványok elemzései, cikkei az ismert történelmi tények felidézése mellett néha „végre megtalálták a kiutat” is (mint minden évben): fogjunk össze, váltsuk le a kormányt, vegyük kezünkbe sorsunkat, stb. (A decemberi népszavazás sem tudta szétfoszlatni a nemzeti összefogás és a demokratikus változás ábrándképét?)

Kifejezetten károsnak, hibának tartjuk azokat a megnyilvánulásokat, melyek a zsidó-gyarmat csonkaország felszabadítása helyett az elszakított területekre terelik a nemzeti radikalizmust. Ha egy olyan országot nem tudunk saját kézbe venni, melynek polgárai vagyunk, mi a fenét akarunk másutt? Mi a fenét akarunk, amíg a csonkaország népszavazáson (2004.12.05.) deklarálja magyartalanságát?!

Egyébiránt pedig túlzás nélkül ki lehet jelenteni, hogy az elszakított területek, azok magyarsága jelenleg szabadabb, mint a csonkahon! Minden trianonos hőzöngés – a nagy és látványos piros-fehér-zöld nemzeti máz ellenére –

felelőtlen, destruktív figyelemelterelés, mely az erők szétforgácsolása, elterelése réven a csonka-országi zsidó hatalom javára játszik. Egy dolog az emlékezés, és az elszakítottak segítése – amit ha fő tevékenységként végezne, akár a HVIM is hasznos része lehetne a nemzeti ellenállásnak –, és más a felelőtlen erőcsoportosítás.